Egy látogatás anyósomnál: Az igazság, ami mindent megváltoztatott
– Miért nem szóltál nekem erről soha, Zsuzsa néni? – kérdeztem remegő hangon, miközben a kezem görcsösen szorította a konyhapult szélét. A gőzölgő húsleves illata keveredett a frissen sült pogácsa illatával, de én csak a szívem zakatolását hallottam. Anyósom, Zsuzsa néni, épp a tűzhely mellett állt, és egy pillanatra megdermedt. A kanál megállt a levegőben.
– Nem volt rá szükség, hogy tudjad – felelte halkan, de a hangjában ott bujkált valami, amit eddig sosem hallottam: félelem vagy talán szégyen.
Tíz éve vagyok házas Gáborral. Sosem emelte fel rám a hangját, mindig türelmes volt velem és a két gyerekünkkel, Annával és Bencével. Az életünk nem volt könnyű: egy kétszobás panelban élünk Zuglóban, ahol minden mozdulatot hallani, és a szomszédok is túl közel vannak. Gábor mindig azt mondta, majd egyszer lesz saját házunk kerttel, de az évek csak teltek, és mi még mindig ugyanott vagyunk.
A vasárnapi ebédek Zsuzsa néninél mindig ugyanúgy zajlottak: ő főzött, mi ettünk, Gábor pedig segített elpakolni. De most valami más volt. Már az elején éreztem a feszültséget: Gábor idegesen dobolt az asztalon, Zsuzsa néni pedig kerülte a tekintetemet. Anna és Bence is csendesebbek voltak a szokásosnál.
Ebéd után Gábor elment sétálni a gyerekekkel, én pedig segítettem elmosogatni. Akkor vettem észre a fiókban egy régi borítékot, rajta Gábor neve. Kíváncsiságból kinyitottam – talán nem kellett volna –, de amit találtam benne, az mindent megváltoztatott.
Egy régi telekkönyvi kivonat volt benne egy házról Kispesten. A tulajdonos: Kovács Gábor. Az én férjem. A dátum: 2011. január 15., vagyis pontosan az esküvőnk előtt három hónappal.
– Ez mi? – kérdeztem Zsuzsa nénitől, miközben remegő kézzel mutattam felé a papírt.
– Nem akartam, hogy megtudd – suttogta. – Gábor apja hagyta rá azt a házat. De Gábor sosem akarta elfogadni. Azt mondta, nem akarja azt az életet élni, amit az apja hagyott rá. Inkább eladta volna, de én kértem, hogy tartsa meg…
A szavak összekeveredtek bennem. Ház? Nekünk? És mi mégis egy panelban élünk évek óta, spórolunk minden forintra, miközben ott van egy ház Kispesten?
– Miért nem mondta el nekem? – kérdeztem kétségbeesetten.
Zsuzsa néni csak megrázta a fejét.
– Azt mondta, nem akarja felidézni a múltat. Az apja… sok rosszat tett vele. Azt hitte, ha elfelejti azt a házat, minden fájdalmat maga mögött hagyhat.
A könnyeim potyogtak. Hirtelen minden hazugságnak tűnt: az összes közös tervünk, minden veszekedésünk arról, hogy mikor lesz végre saját otthonunk. Hogy lehetett ilyen önző? Vagy talán csak gyáva?
Amikor Gábor visszajött a gyerekekkel, már nem tudtam visszatartani magam.
– Miért titkoltad el előlem? – kérdeztem tőle sírva.
Gábor arca elsápadt. Egy pillanatig csak állt ott némán, majd leült mellém.
– Nem akartam rád terhelni azt a múltat – mondta halkan. – Az apám… bántott minket. Anyámat is, engem is. Az a ház… nekem csak fájdalmat jelentett. Nem akartam oda visszamenni soha többé.
– De miért nem beszéltél velem erről? – kiáltottam rá. – Évekig szenvedtünk egy panelban! A gyerekeknek is jobb életet adhattunk volna!
Gábor lehajtotta a fejét.
– Azt hittem, ha elfelejtem azt a házat, minden rossz eltűnik… De most már látom, hogy ez hiba volt.
A csend fojtogató volt közöttünk. Anna és Bence ijedten bújtak hozzám.
Aznap este hazamentünk. Alig szóltunk egymáshoz. Éjjel alig aludtam; csak forgolódtam az ágyban, miközben Gábor csendben sírt mellettem.
Másnap reggel Gábor odajött hozzám.
– Elmegyek megnézni azt a házat – mondta remegő hangon. – Ha akarod, velem tarthatsz.
Nem tudtam mit felelni. Egyszerre éreztem dühöt, csalódottságot és sajnálatot iránta.
Most itt ülök a konyhaasztalnál és azon gondolkodom: vajon képes vagyok-e megbocsátani neki ezt a hazugságot? Vagy örökre ott marad közöttünk ez az árnyék?
Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani ekkora titkot? Vagy vannak dolgok, amiket sosem lehet helyrehozni?