Ultimátum a nagymama házában: Egy család álmai a szakadék szélén

– Ha nem fogadjátok el a feltételeimet, holnap estig el kell hagynotok a házat! – Anyám hangja visszhangzott a nappaliban, miközben Gábor szorosan fogta a kezem. A nagymama régi, nyikorgó foteljében ültem, és úgy éreztem, mintha minden levegő kiszorult volna a tüdőmből.

Gyerekkoromban mindig irigykedve néztem a barátnőimre, akiknek nagy családja volt: vasárnapi ebédek húsz fővel, hangos nevetések, veszekedések, de mégis összetartás. Nálunk csak anyám volt és én – apám rég elhagyott minket, amikor még kicsi voltam. A nagymama próbálta pótolni a hiányt, de sosem volt ugyanaz. Ezért is vágytam annyira arra, hogy nekem egyszer nagy családom legyen.

Gáborral már az egyetemen összejöttünk. Ő is nagy családból jött: három testvér, rengeteg unokatestvér, mindig zajos ünnepek. Amikor összeházasodtunk, mindketten arról álmodoztunk, hogy legalább három gyerekünk lesz. De a lakásárak az egekben voltak Budapesten, és az albérlet is felemésztette minden pénzünket. Amikor nagymama meghalt tavaly ősszel, anyám felajánlotta, hogy költözzünk be hozzá ideiglenesen, amíg összegyűjtünk egy kis pénzt saját otthonra.

Az első hónapokban minden rendben ment. Anyám néha áthozott egy-egy tál levest vagy süteményt, de többnyire békén hagyott minket. Aztán egy este váratlanul beállított, és leültetett minket.

– Beszélnünk kell – mondta hűvösen. – Nem maradhattok itt tovább csak úgy. Vagy fizettek nekem havi százezer forintot bérleti díjként, vagy el kell mennetek.

Gábor arca elfehéredett. – Éva néni, ezt most komolyan mondja? Megbeszéltük, hogy segít nekünk…

Anyám ridegen nézett rá. – Meggondoltam magam. Nekem is nehéz most. És különben is… – itt rám nézett – …Kata, te mindig csak magadra gondolsz. Mindig azt akarod, ami neked jó.

A szívem összeszorult. Hogy mondhat ilyet? Az egész életemet arra tettem fel, hogy végre tartozzak valahová. Most pedig az anyám akar kitenni minket az utcára?

Aznap éjjel alig aludtam. Gábor csendben feküdt mellettem, de éreztem rajta a feszültséget.

– Mi lesz most? – suttogtam.
– Nem tudom – felelte halkan. – Ennyi pénzt nem tudunk kifizetni havonta. És ha most el kell mennünk…

Elhallgatott. Mindketten tudtuk: ha most menni kell, vissza az albérletbe, akkor évekkel tolódik el az álmunk a saját családról.

Másnap reggel anyám újra átjött. – Nos? – kérdezte szinte diadalittasan.
– Anya… – kezdtem remegő hangon –, miért csinálod ezt? Miért nem segítesz inkább?
– Mert nekem is elegem van abból, hogy mindig én vagyok az utolsó! – kiabált rám. – Évtizedekig csak adtam és adtam! Most végre én is szeretnék valamit visszakapni!

A könnyeim végigfolytak az arcomon. Gábor próbált közbelépni.
– Éva néni, mi tényleg hálásak vagyunk mindenért… De Kata most állásinterjúkra jár, én is túlórázom…
– Engem nem érdekel! – vágott közbe anyám. – Vagy fizettek, vagy mentek!

Aznap este Gáborral listát írtunk: mennyi pénzünk van félretéve, mennyit tudnánk havonta félretenni, ha maradunk vagy ha elmegyünk. Egyik verzió sem volt rózsás.

Közben a barátnőm, Zsófi hívott.
– Kata, mi van veletek? Anyukád mesélte anyunak, hogy balhé van nálatok.
– Igen… – sóhajtottam –, ultimátumot kaptunk.
– Hát ez borzalmas! Nálunk is volt ilyen pár éve… De végül sikerült megbeszélniük anyuéknak. Próbálj meg beszélni vele nyugodtan!

De hogyan beszéljek nyugodtan valakivel, aki csak magára gondol? Mégis összeszedtem magam és másnap újra próbálkoztam.

– Anya… Tudom, hogy nehéz neked is. De mi tényleg csak egy kis időt kérünk. Ha most kidobsz minket…
– Elég! – vágott közbe újra. – Nem érdekelnek a kifogások! Ha nem tudtok fizetni, menjetek!

Ekkor Gábor felállt.
– Kata, menjünk innen! Nem fogom hagyni, hogy így beszéljen veled!

Kirohantunk a házból. Az utcán állva remegtem a dühtől és a fájdalomtól.

– Most mi lesz velünk? – kérdeztem sírva.
Gábor átölelt.
– Valahogy megoldjuk. Együtt biztosan sikerül.

Azóta eltelt két hét. Még mindig nem tudjuk biztosan, hol fogunk lakni jövő hónaptól. Anyám nem keresett azóta sem. Néha azon gondolkodom: vajon tényleg önző vagyok? Vagy csak túl sokat várok attól, akitől mindig is szeretetet reméltem?

Ti mit tennétek a helyemben? Meddig lehet bízni abban, hogy a család egyszer majd tényleg összetart?