Apósom Rendíthetetlen Rutinja: Egy Perc Késés, Egy Elmaradt Étkezés vagy Zuhany
Az apósommal, Istvánnal való együttélés a türelem és alkalmazkodás próbája volt. Amikor a férjemmel úgy döntöttünk, hogy ideiglenesen hozzá költözünk, hogy pénzt spóroljunk az első otthonunkra, tudtuk, hogy alkalmazkodnunk kell majd. Azonban semmi sem készített fel minket az ő háztartását irányító szigorú struktúrára.
István nyugdíjas katonatiszt, és az élete egy szigorú rutin szerint zajlik. Minden nap pontosan 5:30-kor kezdődik. Az ébresztője hangja olyan, mint egy kürtszó, amely visszhangzik a házban. 5:45-re már a konyhában van, és készíti a reggelit. Ha nem ülsz az asztalnál 6:00-ra, lemaradsz a reggeliről. Nincsenek kivételek.
Az első reggelen 6:05-kor botorkáltam be a konyhába, még mindig álmosan és próbálva hozzászokni a korai órához. István már pakolta le az asztalt. „A reggeli véget ért,” mondta anélkül, hogy felnézett volna. Meglepődtem, de azt hittem, egyszeri eset. Gyorsan megtanultam, hogy nem az.
A nap többi része hasonló mintát követ. Az ebéd pontosan 12:00-kor van tálalva, a vacsora pedig 18:00-kor. Ha nem vagy ott időben, magadra maradsz. István hisz a hatékonyságban és a fegyelemben, értékekben, amelyeket mindenkire próbál átragasztani maga körül.
A zuhanyzás is egy külön tortúra. A vízmelegítő időzítőre van állítva az energiatakarékosság érdekében, és meleg víz csak 7:00 és 8:00 között reggel, valamint 19:00 és 20:00 között este áll rendelkezésre. Ha lekésed ezeket az időpontokat, egy jeges zuhany marad számodra, ami inkább büntetésnek tűnik, mint felfrissülésnek.
Kezdetben próbáltam alkalmazkodni István időbeosztásához. Több ébresztőt is beállítottam, hogy ne maradjak le az étkezésekről vagy zuhanyokról. De ilyen szigorú feltételek mellett élni kezdett megviselni. Az állandó nyomás, hogy betartsam az ő időbeosztását, kimerítő volt.
A férjem, aki ebben a rutinban nőtt fel, látszólag zavartalanul mozgott a nap folyamán, soha nem hibázva. Irigyeltem a képességét, hogy panasz nélkül navigáljon ebben a szabályozott életben.
Ahogy hetek hónapokká váltak, a frusztrációm nőtt. Hiányzott a szabadságom, hogy saját időbeosztást állítsak fel, hogy akkor egyek, amikor éhes vagyok és akkor zuhanyozzak, amikor akarok. István rutinjának merevsége fojtogatónak tűnt.
Egy este, miután csak néhány perccel késtem le a vacsorát egy késői munkahelyi hívás miatt, végül kitörtem. „Nem tudok így élni,” vallottam be a férjemnek. „Úgy érzem, mintha folyamatosan versenyeznék az idővel.”
Türelmesen hallgatott meg, de emlékeztetett minket a célunkra – hogy elég pénzt spóroljunk össze a saját helyünkre. „Ez csak átmeneti,” biztosított engem. De az átmeneti örökkévalóságnak tűnt.
Annak ellenére, hogy próbáltam alkalmazkodni, az István rendíthetetlen rutinja alatti élet terhe sosem enyhült. Minden nap egy csata volt az idő ellen, és többnyire az idő nyert.
Végül sikerült annyit spórolnunk, hogy elköltözzünk, de az élmény nyomot hagyott bennem. Az elköltözés megkönnyebbülése mellett ott volt annak felismerése is, hogy nem minden kihívásnak van boldog vége. Néha egyszerűen csak véget érnek.