Amikor ellopják az álmod: Magdolna története egy budapesti irodából
– Magdolna, bent vagy? – hallottam a főnököm, Katalin hangját az ajtó túloldaláról. A szívem hevesen vert, ahogy letettem a telefont. Tudtam, hogy ma döntenek az előléptetésről. Az egész hónapom erről szólt: túlórák, prezentációk, éjszakába nyúló Excel-táblázatok. A férjem, Gábor már hetek óta csak félmosollyal nézett rám reggelente, amikor kávét főztem, és a lányom, Lilla is egyre gyakrabban kérdezte: „Anya, ma is későn jössz haza?”
Katalin belépett, arca szokás szerint rezzenéstelen. – Magdolna, kérlek, gyere át a tárgyalóba – mondta halkan. A gyomrom görcsbe rándult. A tárgyalóban már ott ült a HR-es, Zsuzsa is, és egy ismeretlen nő: magas, sötétbarna hajú, magabiztos mosollyal. Katalin leültetett.
– Szeretném bemutatni új csapatvezetőnket, Szabó Andreát – mondta. A világ megállt körülöttem. Csak néztem Andreára, aki udvariasan kezet nyújtott. – Nagyon örülök a közös munkának – mondta.
Nem tudtam megszólalni. Minden porcikámban remegtem. Az előléptetés… az enyém kellett volna legyen! Évek óta dolgozom itt, mindent megtettem érte. Andrea most jött a cégtől, alig ismer valakit. Miért ő? Miért nem én?
A megbeszélés után Katalin félrehívott. – Magdolna, tudom, hogy csalódott vagy… De Andrea tapasztalata… – próbálta magyarázni. Nem hallgattam végig. Egy bólintással elindultam a mosdó felé. Ahogy becsuktam magam mögött az ajtót, kitört belőlem a sírás. A tükörbe néztem: vörös szemek, elkenődött smink. „Ennyit érek?” – kérdeztem magamtól.
Aznap este csendben ültem Gábor mellett a vacsoraasztalnál. Lilla vidáman mesélte az iskolai élményeit, de én csak bámultam a tányéromat. Gábor végül letette a villát.
– Mi történt? – kérdezte halkan.
– Nem kaptam meg az előléptetést – suttogtam.
– Megint valaki más? – sóhajtott fel.
– Egy új nő… Andrea…
Gábor vállat vont. – Tudod, hogy nem csak ezen múlik az élet…
– Nekem most ez volt minden – csattantam fel. – Érted? Minden! Hónapok óta csak ezért dolgozom…
Lilla ijedten nézett rám. Gábor szeme elsötétült.
– És mi lesz velünk? Velünk mikor dolgozol ennyit? – kérdezte csendesen.
Nem tudtam mit mondani. Csak ültem ott, és úgy éreztem, mindenki elfordul tőlem.
A következő napokban Andrea mindenhol ott volt: új ötletekkel állt elő, mindenkihez kedvesen szólt. A kollégák gyorsan elfogadták. Én viszont egyre inkább kívülállónak éreztem magam. A munkám rutinná vált; már nem volt benne öröm.
Egyik este Lilla bejött hozzám a szobába.
– Anya, miért vagy mindig szomorú?
Ölembe húztam.
– Néha az emberek nem kapják meg azt, amit szeretnének…
– De te mindig azt mondtad, hogy ha keményen dolgozom, elérhetem az álmaimat!
Elakadt a szavam. Mit mondhatnék egy tízévesnek arról, hogy néha az álmokat mások veszik el?
A hétvégén anyámhoz mentünk ebédre. Ő mindig mindent tudni akar.
– Hallottam az előléptetésről… – kezdte.
– Igen, nem én kaptam meg – feleltem halkan.
– Talán nem voltál elég határozott – mondta szemrehányóan. – Régen te mindig elérted, amit akartál.
Feldühödtem.
– Nem rajtam múlt! Mindent megtettem!
Anyám csak legyintett.
Otthon Gábor próbált vigasztalni.
– Talán ideje lenne máshol próbálkoznod…
– És ha ott is elveszik az álmomat? – kérdeztem keserűen.
Az éjszakák hosszúak lettek. Folyton azon gondolkodtam: hol rontottam el? Miért nem vagyok elég jó? Andrea tényleg jobb nálam? Vagy csak szerencsésebb?
Egy reggel Lilla rajzot hozott nekem: egy nőt rajzolt irodában ülve, mosolyogva.
– Ez te vagy, anya! – mondta büszkén.
Ránéztem a képre és elsírtam magam. Talán tényleg nem az előléptetés számít… Talán az számít, hogy valaki még mindig hisz bennem.
De vajon képes vagyok-e újra hinni magamban? Vagy örökre elveszett az álmom?
Ti mit tennétek a helyemben? Harcolnátok tovább vagy feladnátok?