„Nem, nem adok apámnak egy fillért sem. Az ő problémái az övéi. És nem, nem érzek bűntudatot emiatt”: Anna mesél a barátainak

Anna a szünetben ült, kávéját kortyolgatva, miközben kollégái körülötte beszélgettek. A téma a szüleikre és az ő támogatásukra terelődött. Anna csendben hallgatta, gondolatai visszatértek a saját apjához.

„Igen, minden hónapban fizetem anyám lakbérét,” mondta Éva, egy harmincas évei elején járó vidám nő. „Egyszerűen nem tud kijönni a nyugdíjából.”

„Tudom, miről beszélsz,” csatlakozott Péter. „Én fedezem apám orvosi számláit. Nehéz, de mit tehetünk? Ők a szüleink.”

Anna egy pillanatnyi irritációt érzett. Már hallotta ezt a beszélgetést korábban, és mindig ugyanúgy végződött – mindenki úgy nézett rá, mintha valami szörnyeteg lenne.

„Anna, te mit csinálsz?” kérdezte Éva kíváncsian fordulva felé. „Segítesz az apádnak?”

Anna mély levegőt vett. Tudta, mi következik, de belefáradt a színlelésbe.

„Nem, nem adok apámnak egy fillért sem,” mondta határozottan. „Az ő problémái az övéi.”

A szoba elcsendesedett. Kollégái pillantásokat váltottak, nyilvánvalóan megdöbbentette őket az őszintesége.

„De… ő az apád,” mondta Éva tétován. „Nem érzel bűntudatot?”

Anna megrázta a fejét. „Nem, nem érzek bűntudatot. Az ő pénze, az ő nyugdíja. Miért kellene tudnom, mennyit kap? Felnőtt ember; el tudja látni magát.”

Péter homlokát ráncolta. „De mi van, ha nem tud? Mi van, ha tényleg segítségre van szüksége?”

Anna vállat vont. „Akkor jobban kellett volna terveznie. Nem vagyok felelős az ő rossz döntéseiért.”

A beszélgetés tovább folytatódott, de Anna érezte kollégái ítélkező pillantásait. Befejezte a kávéját és visszatért az asztalához, próbálva lerázni magáról a kényelmetlen érzést.

Később este Anna egyedül ült kis lakásában, és a közösségi médiát böngészte. Rábukkant egy bejegyzésre egyik barátjától, aki arról írt, hogy éppen kifizette szülei orvosi adósságát. A hozzászólások tele voltak dicsérettel és csodálattal.

Anna sóhajtott és letette a telefonját. Tudta, hogy nem olyan, mint mindenki más. Úgy nőtt fel, hogy látta apját egyik rossz döntést hozni a másik után, elherdálva a pénzt szerencsejátékra és alkoholra. Amikor betöltötte a tizennyolcat, elhagyta otthonát és soha nem nézett vissza.

Apja néhányszor megkereste az évek során, pénzt vagy szállást kérve. Minden alkalommal Anna visszautasította. Keményen dolgozott azért, hogy saját életet építsen magának, és nem akarta hagyni, hogy apja lehúzza.

De ahogy ott ült a félhomályos szobában, egy nyugtalanító kétely kúszott be az elméjébe. Túl kemény volt? Volt benne valami rész, ami még mindig törődött vele?

Megrázta a fejét, próbálva eloszlatni a gondolatokat. Nem engedhette meg magának, hogy az érzelgősség elhomályosítsa ítélőképességét. Apja megágyazott magának; most abban kell feküdnie.

A következő nap munkában Anna észrevette, hogy kollégái távolságtartóbbak voltak a szokásosnál. A barátságos csevegések és kötetlen beszélgetések helyét kínos csendek és oldalpillantások vették át.

Ebéd közben Éva aggódó arccal közeledett hozzá. „Hé, Anna, beszélhetnénk?”

Anna bólintott, felkészülve egy újabb kioktatásra.

„Csak azt akartam mondani, hogy megértem, honnan jössz,” mondta Éva halkan. „De talán… talán meg kellene próbálnod felvenni a kapcsolatot apáddal. Csak hogy lásd, hogy van.”

Anna erőltetett mosolyt villantott rá. „Köszönöm a tanácsot, Éva. De jól vagyok így.”

Éva bólintott és elsétált, magára hagyva Annát a gondolataival.

Ahogy teltek a hetek, Anna és kollégái közötti távolság nőtt. Egyre inkább elszigetelődött érezte magát mind munkában, mind személyes életében.

Egy este ismeretlen számról hívást kapott. Tétovázva felvette.

„Halló?”

„Anna? Apa vagyok.”

A szíve kihagyott egy ütemet. Évek óta nem hallotta a hangját.

„Csak… csak bocsánatot akartam kérni,” mondta halkan. „Mindenért.”

Anna gombócot érzett a torkában, de csendben maradt.

„Tudom, hogy elrontottam,” folytatta. „De hiányzol.”

Könnyek gyűltek Anna szemébe, miközben próbálta megtalálni a megfelelő szavakat.

„Nekem… nekem mennem kell,” mondta végül, majd letette a telefont.

Sokáig ült ott, bámulva a képernyőt. A választásai súlya nehezedett rá, és évek óta először érezte magát igazán egyedül.