„Pihenni Jöttem, Nem Házat Javítani” – Morgott az Unokaöcs
Az öreg ház egy csendes utca végén állt egy kis magyar faluban. Emlékekkel, nevetéssel és szeretettel volt tele. Miután a feleségem, Margit, három évvel ezelőtt elhunyt, ez a ház lett a menedékem. Napjaimat azzal töltöttem, hogy gondoskodtam a nyikorgó padlóról és a hámló tapétáról, vigaszt találva közös múltunk visszhangjaiban.
Minden nyáron meglátogatott az unokaöcsém, János, Budapestről. Igazi városi fiú volt, kevés türelemmel a vidéki élet lassú tempója iránt. Idén sem volt másképp. Ahogy leszállt a buszról, az arcán a vonakodás és kötelességtudat keveréke ült.
„Tom bácsi!” kiáltotta, miközben erőltetett mosollyal közeledett felém. Láttam a fáradtságot a szemében, ami éles ellentétben állt azzal az élénk energiával, amit általában sugárzott.
„János! Jó látni téged,” válaszoltam, miközben magamhoz öleltem. „Remélem, készen állsz egy kis nyugalomra és csendre.”
Idegesen nevetett. „Igen, hát erről van szó…”
Ahogy berendezkedtünk a házban, nem tudtam nem észrevenni János nyugtalanságát. Ideje nagy részét a telefonjába merülve vagy a nappaliban fel-alá járkálva töltötte. Az általam annyira kedvelt nyugalom mintha fojtogatta volna őt.
Egy délután, miközben a tornácon egy laza lépcsőfokot javítottam, János kisétált. Egy pillanatig figyelt, mielőtt megszólalt volna.
„Tom bácsi, pihenni jöttem ide, nem házat javítani,” morgott keresztbe tett karokkal.
Megálltam, letöröltem a homlokomról az izzadságot. „Tudom, János. De ez a hely törődést igényel. Ez nem csak egy ház; ez a családunk történelme.”
Felsóhajtott, elfordítva tekintetét. „Értem én, de… ez nem egészen az volt, amire számítottam.”
Bólintottam, megértve a frusztrációját. „Miért nem sétálsz egyet? Tisztítsd ki a fejed.”
János megfogadta a tanácsomat és eltűnt az úton. Ahogy folytattam a munkát a tornácon, nem tudtam szabadulni attól az érzéstől, hogy valami nincs rendben. A ház idén másnak tűnt – csendesebbnek, magányosabbnak.
Amikor János visszatért, nyugodtabbnak tűnt. Az estét azzal töltöttük, hogy beszélgettünk az életéről Budapesten, a munkájáról egy tech startupnál és arról álmodozott, hogy bejárja a világot. De szavai mögött éreztem valami többre való vágyakozást.
Másnap reggel Jánost a tornác lépcsőjén ülve találtam, ahogy az elburjánzott kertet bámulta. Elgondolkodva nézett ki.
„Jó reggelt,” köszöntöttem halkan.
„Jó reggelt,” válaszolta anélkül, hogy megfordult volna.
Csendben ültünk egy darabig, mielőtt újra megszólalt volna. „Tom bácsi, gondoltál már arra valaha, hogy elhagyd ezt a helyet?”
A kérdése meglepett. „Elhagyni? Nem igazán. Ez az otthonom.”
Lassan bólintott. „Azt hiszem, csak próbálom kitalálni, hol van az otthonom.”
Nem volt válaszom számára. Ehelyett együtt töltöttük a napot a ház körüli munkával – falakat festettünk, szivárgásokat javítottunk és Margitról meséltünk történeteket. Keserédes emlékeztető volt arra, ami egykor volt és ami soha nem lehet újra.
Ahogy a nyár véget ért, János nehéz szívvel pakolta össze a táskáját. A tornácon álltunk, egyikünk sem akart búcsút mondani.
„Vigyázz magadra, Tom bácsi,” mondta végül.
„Te is, János. Ne feledd, mindig szívesen látlak itt.”
Bólintott és elfordult, bizonytalanul sétálva le az úton, ami tükrözte az én érzéseimet is.
Ahogy néztem távozását, rájöttem, hogy néha még ismerős helyeken is tele szeretettel és emlékekkel elveszettnek érezhetjük magunkat. A ház változatlan maradt – a múlt tanújaként –, de Margit nélkül és János távozásával üresebbnek tűnt mint valaha.