A Balaton árnyékában: Egy nagymama, két unoka, és a családi béke ára

– Zsuzsa, idén is szükségem lenne egy kis segítségre a balatoni nyaraláshoz – mondta anyám, miközben a konyhaasztalnál ült, és a kávéját kavargatta. A hangja szinte ártatlanul csengett, de én már éreztem a gyomromban azt a jól ismert görcsöt.

– Anyu, de hát mondtam már, hogy Dorka nem megy veletek. A férjemmel már hónapokkal ezelőtt megbeszéltük, hogy idén inkább itthon maradunk. – Próbáltam higgadt maradni, de a hangom remegett.

– Tudom, tudom – legyintett –, de hát mégiscsak két unokám van. Gergő ott lesz, és hát… érted te ezt. Az unokákért mindent! – A szeme sarkában ott bujkált az a furcsa csillogás, amit mindig akkor láttam, amikor valamit el akart érni.

A szívem egyszerre telt meg haraggal és bűntudattal. Gergő az öcsém fia, és mindig is úgy éreztem, anyám jobban szereti őt. Talán csak azért, mert fiú, vagy mert az öcsém mindig mindent megadott neki, amit csak kért. Én viszont… én mindig próbáltam igazságos lenni. De most igazságtalannak éreztem ezt az egészet.

– Anyu, nem érzem fairnek, hogy ugyanannyit kérsz tőlem is, miközben Dorka nem is megy veletek – mondtam végül halkan.

– Jaj, Zsuzsa! – csattant fel. – Mindig csak a pénz! Nem érted meg, hogy nekem ez mennyire fontos? Hogy együtt legyen a család? Hogy legalább egyszer egy évben úgy érezzem, minden rendben van?

A könnyeim majdnem kibuggyantak. Gyerekkoromban minden nyáron lementünk a Balatonra. Akkor még együtt voltunk mindannyian: anyu, apu, az öcsém és én. De apu már rég nincs velünk, az öcsém pedig csak ritkán jelentkezik. Most anyu mindenáron össze akarja tartani a családot – de úgy érzem, ennek mindig én fizetem meg az árát.

– Nem arról van szó, hogy nem akarok segíteni – próbáltam magyarázni –, de most nekünk is nehéz. A férjem munkahelye bizonytalan, Dorka különórái is sokba kerülnek…

– Mindig csak kifogások! – vágott közbe anyám. – Bezzeg az öcséd sosem panaszkodik! Ő mindig ad!

Ez volt az utolsó csepp. Felálltam az asztaltól.

– Azért ad, mert te mindig tőle kérsz először! És ha nem adna, akkor rám haragudnál! – kiabáltam vissza.

Anyám arca eltorzult. Egy pillanatig csak nézett rám döbbenten.

– Hát ennyit jelentek neked? – kérdezte halkan.

A csend szinte fojtogató volt. A konyhaablakon át beszűrődött a szomszéd fűnyírójának zaja, de én csak anyám remegő kezét láttam.

– Sajnálom – mondtam végül –, de most tényleg nem tudok többet adni.

Anyám felállt. A kávéscsésze csörrenve ért földet a mosogatóban.

– Akkor majd megoldom valahogy – mondta ridegen. – De ne csodálkozz, ha jövőre már nem hívlak!

Az ajtó becsapódott mögötte. Ott maradtam egyedül a konyhában, és úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek. Vajon tényleg önző vagyok? Vagy csak végre kiálltam magamért?

Aznap este Dorka odabújt hozzám.

– Anya, miért sírsz?

– Csak elfáradtam egy kicsit – hazudtam neki.

De belül tombolt bennem minden: harag, bűntudat és félelem attól, hogy egyszer majd én is ilyen leszek az ő szemében.

Pár nap múlva az öcsém hívott.

– Zsuzsa, mi történt anyuval? Teljesen ki van borulva.

– Semmi különös – feleltem fáradtan. – Csak nem tudok idén pénzt adni a nyaralásra.

– Tudod jól, hogy mennyire fontos neki ez az egész…

– És nekem? Nekem nem fontos semmi? Nekem nem lehetnek határaim?

Az öcsém hallgatott egy darabig.

– Igazad van – mondta végül halkan. – De anyu már csak ilyen…

A következő héten anyám mégis elvitte Gergőt a Balatonra. Képeslapot kaptunk tőlük: „Hiányzol!” – írta anyám remegő kézírással Dorkának címezve. Nekem egy szó sem jutott.

Azóta sem beszéltünk igazán. Néha azon gondolkodom: vajon tényleg ennyit ér egy család? Hogy mindig valaki fizet érte?

Talán egyszer majd megértem anyámat. Vagy talán sosem fogom…

„Ti mit tennétek a helyemben? Hol húznátok meg a határt a család és önmagatok között?”