„A bátyám bosszúja: amikor az anyám nekem adta a lakást” – Egy magyar család széthullása belülről

– Te tényleg azt hiszed, hogy ezt csak úgy megteheted? – csattant fel Gábor hangja, ahogy az előszobában állt, ökölbe szorított kézzel. – Hogy anyánk neked adja a lakást, és én majd csak nézem?

A szívem hevesen vert. A kulcs még ott volt a zsebemben, anyám keze remegett, ahogy mögöttem állt. Az egész lakásban fojtogató volt a csend, csak a konyhából szűrődött át a régi hűtő zúgása.

– Gábor, kérlek… – próbáltam halkan, de ő rám se nézett.

– Ne szólj hozzám, Zoli! – vágott közbe. – Harmincöt évig én voltam az, aki mindent megtett ezért a családért. Én jártam apánkkal a kórházba, én vittem anyánkat orvoshoz, amikor te még Pesten buliztál! Most meg… most meg te vagy az aranygyerek?

Anyám ekkor közénk lépett.

– Elég legyen! – szólt rá Gáborra, de a hangja megtört volt. – Nem akarok veszekedést. Zoli maradt mellettem az utóbbi években. Te is tudod, hogy mennyit segített…

Gábor felnevetett. Gúnyos, keserű nevetés volt.

– Persze! Mert neki nem volt hova mennie! Nekem családom van, gyerekeim! Neked meg csak ő maradt…

Azt hittem, hogy ez csak egy vita lesz a sok közül. De tévedtem. Ez volt az a pillanat, amikor minden végleg megváltozott.

Gyerekkorunkban Gábor volt az erős, a példakép. Ő tanított biciklizni, ő védett meg az iskolában, amikor csúfoltak. Apánk halála után azonban valami eltört benne. Bezárkózott a saját világába, és egyre ritkábban jött haza. Én maradtam anyával – először csak hétvégékre, aztán végleg hazaköltöztem vidékre, amikor elvesztette a munkáját és beteg lett.

A lakás… az a régi panel a Kelenföldön… sosem jelentett nekem többet egy menedéknél. De anyámnak ez volt az élete: minden bútordarabhoz emlék fűzte. Amikor tavaly ősszel szóba került az örökség, azt mondta: „Zolikám, te maradsz velem. Azt akarom, hogy ez a lakás rád szálljon.”

Próbáltam tiltakozni.

– Anyu, ezt nem lehet… Gábor is ugyanúgy a fiad! – mondtam akkor.

– Ő már rég elment innen – felelte csendesen. – Te vagy itt velem.

Azt hittem, Gábor megérti majd. Hogy felnőtt emberek vagyunk már mindketten. De amikor megtudta, hogy anyám hivatalosan is rám íratta a lakást, kitört a pokol.

Először csak nem szólt hozzánk hetekig. Aztán jöttek az üzenetek: „Remélem boldog vagy az új lakásodban!” „Anyánk biztos büszke rád…” Majd egy este váratlanul megjelent.

Aznap este mindenki otthon volt: anyám főzte a vacsorát, én próbáltam segíteni neki. Gábor berontott az ajtón, és már messziről láttam rajta: valami nincs rendben.

– Na mi van? Ünnepeltek? – kérdezte gúnyosan.

– Gábor… kérlek… – kezdte anyám.

– Ne most! – vágott közbe. – Csak egy dolgot akarok tudni: mikor döntöttétek el ketten, hogy engem kitagadtok ebből a családból?

– Senki nem tagadott ki… – mondtam halkan.

– Dehogynem! – kiabálta. – Az egész életemet rááldoztam erre a családra! És most mit kapok? Egy SMS-t arról, hogy már nincs semmim!

Anyám sírni kezdett. Soha nem láttam még ilyennek.

– Gábor… kérlek…

De ő csak legyintett.

– Tudod mit? Nem érdekel! Meglátjuk még, ki nevet a végén!

Aznap este elment – és hónapokig nem hallottunk róla semmit.

A karácsony magányosabb volt, mint valaha. Anyám egész nap csak ült az ablakban és nézte az utcát. Néha azt hittem, várja, hogy Gábor egyszer csak felbukkanjon egy doboz szaloncukorral vagy egy üveg borral, ahogy régen.

De nem jött.

Aztán januárban elkezdődött a bosszúja.

Először csak pletykákat terjesztett rólunk a rokonok között: hogy én kihasználtam anyánkat, hogy rábeszéltem őt a lakás átírására. A nagynéném egyszer felhívott:

– Zolikám… igaz az, amit Gábor mond? Hogy te kényszerítetted anyádat?

Majd jöttek az ismerősök is: „Hallottuk ám, mi történt nálatok…”

A munkahelyemen is eljutott hozzám: „Te vagy az a Zoli? Aki lenyúlta az anyja lakását?”

Szégyenkezve jártam az utcán. Anyám egyre rosszabbul lett: alig evett, éjszakánként sírt.

Egyik este leült mellém.

– Zolikám… lehet, hogy hibáztam? Talán tényleg igazságtalan voltam Gáborral?

– Anyu… te azt tetted, amit helyesnek éreztél – mondtam halkan.

De magamban én is kételkedtem már.

Aztán egy nap Gábor beállított ügyvéddel.

– Szeretném megtámadni az ajándékozási szerződést – jelentette ki ridegen.

Anyám összeomlott.

Hetekig tartottak a tárgyalások. A család kettészakadt: voltak, akik engem támogattak („Zoli ápolta az anyját!”), mások Gábort („Ez így nem igazságos!”).

A bíróság végül nekem adott igazat: anyám beszámítható volt, önként döntött így.

De amit elveszítettünk közben… azt soha nem kapjuk vissza.

Gábor végleg eltűnt az életünkből. Anyám tavasszal meghalt – csendben, megtörten.

A temetésen ott álltam egyedül a sírnál. A testvérem sehol.

A lakás most is üresen áll. Néha leülök a régi kanapéra és hallgatom a csendet.

Vajon megérte mindez? Egy lakásért elveszíteni mindent?

Ti mit tennétek? Van olyan örökség vagy sérelem, amiért érdemes felégetni egy családot?