A bűntudat terhe: Egy éjszaka, ami mindent megváltoztatott

– Anya, csak egy órára ugrunk át a szomszédba, kérlek, vigyázz Zsomborra! – szólt oda fiam, Gábor, miközben már húzta is fel a cipőjét az előszobában. A kis Zsombor ott ült mellettem a kanapén, a kedvenc plüssmackóját szorongatva. – Ne aggódj, Gábor, minden rendben lesz – próbáltam megnyugtatni, de már akkor éreztem a gyomromban azt a furcsa szorítást, amit csak az anyák ismernek igazán.

Aznap este minden más volt. Fáradt voltam, egész nap főztem és takarítottam, hogy mire Gáborék átjönnek vacsorára, minden tökéletes legyen. De valahogy semmi sem sikerült úgy, ahogy szerettem volna. Zsombor nyűgös volt, alig evett valamit, és folyton azt kérdezgette: „Mikor jön vissza apa?”

Próbáltam elterelni a figyelmét egy mesével, de ő csak forgolódott az ágyban. Végül úgy döntöttem, hogy adok neki egy kis tejet – hátha attól megnyugszik. A hűtőben találtam egy bontott dobozt, amiről nem tudtam pontosan, mióta van ott. Megszagoltam – nem éreztem semmi furcsát. „Ez még jó lesz” – gondoltam magamban.

Zsombor ivott pár kortyot, majd visszafeküdt. Én pedig leültem mellé az ágy szélére, simogattam a haját, amíg el nem aludt. A csendben csak a saját gondolataim zakatoltak: vajon jó nagymama vagyok? Vajon Gábor tényleg bízik bennem?

Nem sokkal később halk nyöszörgésre ébredtem fel. Zsombor arca sápadt volt, izzadt homlokkal kapaszkodott belém. – Fáj a hasam… – suttogta remegő hangon. Hirtelen pánik fogott el. Próbáltam nyugtatni, de egyre rosszabbul lett. Hányt is. Azonnal hívtam Gábort.

– Mi történt? – kérdezte kétségbeesetten a telefonban.
– Nem tudom… talán valamitől rosszul lett… – hebegtem.
– Mit evett? Mit ivott? – faggatott.
– Csak egy kis tejet adtam neki…
– Milyen tejet? Mióta volt az ott? – hangja egyre élesebb lett.

Amikor hazaértek, Gábor arca vörös volt a dühtől és az aggodalomtól. Zsombort azonnal kórházba vitték. Én ott maradtam a sötét előszobában, remegő kezekkel és könnyes szemmel. A falióra kattogása szinte őrjítő volt.

Az éjszaka végtelennek tűnt. Folyton azt ismételgettem magamban: „Miért nem ellenőriztem jobban? Miért nem voltam óvatosabb?” A bűntudat szinte fizikai fájdalommá nőtt bennem.

Másnap reggel Gábor hívott. – Zsombor jobban van – mondta halkan –, de még bent tartják megfigyelésen.

– Annyira sajnálom… – suttogtam.
– Anya… – kezdte, de aztán elhallgatott. A vonal túlsó végén csak a csend maradt.

Napokig nem beszéltünk. Amikor végre hazajöttek a kórházból, Gábor kerülte a tekintetemet. Zsombor odaszaladt hozzám, átölelt – mintha semmi sem történt volna. De Gábor arca zárkózott maradt.

– Meg kellett volna nézned azt a tejet – mondta egyszerűen.
– Tudom… hibáztam…
– Nem csak magadnak kell megbocsátanod, anya – nézett rám keményen –, hanem nekem is.

Azóta minden más lett köztünk. Már nem hív fel naponta, nem hozza át Zsombort csak úgy. Érzem a távolságot, amit én okoztam egyetlen figyelmetlenséggel.

A családi vasárnapok is mások lettek. Régen együtt főztünk, nevettünk, most inkább csendben ülünk az asztal körül. Anyám mindig azt mondta: „A család mindennél fontosabb.” De mi van akkor, ha épp én vagyok az oka annak, hogy széthullik?

Egy este Zsombor odabújt hozzám: – Nagyi, ugye nem haragszol rám?
– Dehogy haragszom! – öleltem magamhoz könnyes szemmel.
– Akkor apa miért szomorú?

Nem tudtam mit felelni. Csak simogattam a hátát és reméltem, hogy egyszer majd újra minden rendbe jön.

Azóta is minden nap felteszem magamnak a kérdést: lehet-e igazán megbocsátani egy ilyen hibát? Vagy örökre ott marad közöttünk ez a törés?

Talán ha elmesélem ezt nektek, ti is elgondolkodtok: vajon mennyit ér egy bocsánatkérés? És tényleg képesek vagyunk megbocsátani annak, akit a legjobban szeretünk?