A család árnyékában: Hogyan lettem a fekete bárány a saját otthonomban
– Zsófi, kérlek, ne dobd el a csokipapírt a földre! – szóltam rá halkan, de határozottan, miközben a nappalimban ültem, és néztem, ahogy a nővérem lánya, Zsófi, gondtalanul szórja szét a szemetet. A nővérem, Ágnes, épp a konyhában kavargatta a kávét, mintha semmit sem hallott volna.
Zsófi rám nézett, az arcán az a tipikus kamaszos unottság ült. – Majd felveszem – dünnyögte, de esze ágában sem volt megmozdulni. A szívem összeszorult. Ez már nem az első alkalom volt, hogy Zsófi így viselkedett nálam, de eddig mindig elnéztem neki. Most viszont valami eltört bennem.
– Zsófi, most kérlek – ismételtem meg kissé erélyesebben. Ágnes ekkor lépett be a szobába, kezében két csészével.
– Mi folyik itt? – kérdezte gyanakvóan.
– Semmi különös, csak szeretném, ha Zsófi összeszedné maga után a szemetet – válaszoltam higgadtan.
Ágnes arca megfeszült. – Nem kell neki parancsolgatni! Majd én elintézem – mondta, és odalépett Zsófihoz, aki diadalmas mosollyal nézett rám.
Aznap este, miután elmentek, órákig forgolódtam az ágyban. Vajon tényleg túl szigorú voltam? Vagy csak én vagyok az egyetlen, aki még hisz abban, hogy a tiszteletet és a rendet meg kell tanítani?
A következő hétvégén családi ebédre voltunk hivatalosak anyánknál. Már az előszobában éreztem a feszültséget. Ágnes alig köszönt, Zsófi pedig úgy tett, mintha nem is léteznék. Az asztalnál mindenki feszengve ült. Anyám próbált vidám témákat bedobni, de minden szó elhalt.
Végül Ágnes tört meg elsőként:
– Szerintem nem helyes más gyerekét nevelni. Főleg nem ilyen hangnemben.
A villám belém csapott. – Ágnes, csak annyit kértem tőle, hogy szedje össze maga után a szemetet! Ez szerinted túlzás?
– Igen! – vágta rá. – Zsófi érzékeny gyerek. Nem kell ráparancsolni. Ha valami bajod van vele, mondd el nekem!
Anyám közbeszólt: – Lányok, ne veszekedjetek már! Olyan ritkán vagyunk együtt.
De már késő volt. A hangulat megfagyott. A családi ebéd rémálommá vált. A bátyám, Gábor is csak csendben piszkálta a krumplit.
Azóta minden megváltozott. Ágnes kerül engem. A családi csoportban alig ír nekem bárki is. Anyám próbál közvetíteni, de érzem rajta is a feszültséget. Gábor egyszer félrehívott:
– Tudod, hogy igazad van – mondta halkan –, de Ágnes mindig is ilyen volt. Mindentől megsértődik.
– De meddig kell ezt tűrnöm? – kérdeztem kétségbeesetten.
– Nem tudom – sóhajtott –, de ha most visszalépsz, örökre te maradsz a rossz testvér.
Azóta minden nap ezen rágódom. A munkahelyemen is szétszórt vagyok. Egyik este anyám hívott sírva:
– Kérlek, beszélj Ágnessel! Nem bírom ezt a feszültséget!
– Anya, én csak annyit szeretnék, hogy tiszteljük egymást! Nem akarok bűnbak lenni azért, mert kimondtam valamit.
– Tudom, kicsim… De valahogy meg kell oldani…
Hetek teltek el így. Egyik este váratlanul Ágnes állt az ajtóm előtt. Sápadt volt és idegesen babrálta a táskáját.
– Beszélhetünk? – kérdezte halkan.
Beengedtem. Leültünk egymással szemben.
– Nézd… – kezdte –, lehet, hogy túlreagáltam. De olyan nehéz most minden… Zsófi apja elköltözött… Én meg próbálom egyben tartani mindent…
Először éreztem együttérzést iránta. – Sajnálom, hogy nehéz neked… De én sem akarom elveszíteni a családot csak azért, mert kiálltam magamért.
Ágnes bólintott. – Talán igazad van… Talán tényleg elkényeztetem Zsófit… Csak félek attól, hogy elveszítem őt is…
Sokáig ültünk csendben. Végül Ágnes felállt.
– Megpróbálok változtatni – mondta halkan.
Azóta lassan javulnak a dolgok köztünk. De még mindig érzem magamon a család árnyékát. Vajon tényleg én vagyok a hibás? Vagy csak én vagyok az egyetlen, aki ki meri mondani az igazat?
Ti mit tennétek a helyemben? Hol húznátok meg a határt a család és az önbecsülés között?