A családi hűség ára – Egy magyar nő története a családi önfeláldozásról és árulásról

– Nem! Nem fogom megint elvállalni! – csattantam fel, miközben a telefon szorosan a fülemhez tapadt. A konyhaasztalon még gőzölgött a mosogatóról lecsöpögő víz, a háttérben anyám halk sóhaja visszhangzott. – Zsuzsa néni, én is ember vagyok! – mondtam remegő hangon. – Évek óta csak adok, adok, adok… és amikor nekünk volt szükségünk, mindenki eltűnt!

A vonal másik végén csend. Aztán Zsuzsa néni hangja, édeskésen: – Jaj, Emese, hát család vagyunk! Hogy beszélhetsz így? Hiszen mindig mindenki segített mindenkinek!

– Mindig? – gúnyos nevetés tört fel belőlem. – Amikor apu beteg lett, ki segített? Amikor el kellett adnunk a lakást, ki állt mellénk? Senki! Csak ti jöttök mindig, ha baj van, de vissza soha semmi!

Aztán letettem. A kezem remegett. Anyám csak nézett rám nagy, szomorú szemekkel.

Gyerekkoromban azt hittem, a család mindennél erősebb kötelék. Apám, Károly bácsi, mindig azt mondta: „Emese, a család az első! Ha baj van, összetartunk!” És tényleg: nálunk mindig volt valaki vendégségben. Hol egy unokatestvér lakott nálunk hónapokig, hol egy nagynéni kérte kölcsön a kocsit vagy pénzt. Anyám főzött rájuk, apám szerelte az autójukat, én meg tanítottam a gyerekeiket matekra vagy angolra. Soha nem kérdeztük: „Mikor adod vissza?” vagy „Meddig maradsz?”

Aztán jött az a tavasz, amikor apám rosszul lett. Először csak fáradékony volt, aztán egyre többet feküdt. Az orvosok hónapokig csak találgattak. Végül egy péntek délután a Szent János Kórházban közölték: daganat. Műtét kellene, de hosszú a várólista. Magánklinikán gyorsabb lenne – de az több millió forint.

Otthon síri csend volt. Anyám egész éjjel telefonált: – Zsuzsa, tudnátok kölcsönadni? – János bátyám, emlékszel, amikor nálunk laktál? Most nekünk kéne egy kis segítség…

A válaszok? „Sajnálom, most nekünk is nehéz.” „Épp most vettünk új autót.” „A gyerekeknek gyűjtünk lakásra.” „Majd ha eladjuk a telket…”

Egyedül Marika néni küldött húszezer forintot postán. Egy cetlit is mellékelt: „Tudom, ez kevés. De gondoljatok rám szeretettel.”

Akkor értettem meg először igazán: amit mi családnak hittünk, az csak addig tartott, amíg mi adtunk.

Apám műtétje végül összejött – eladtuk a lakást, anyám aranyláncát is zálogba adtuk. Én két munkahelyen dolgoztam: reggelente egy pékségben pakoltam kenyeret, délután pedig tanítottam. Esténként anyám sírt a konyhában.

– Miért pont velünk történik ez? – kérdezte egyszer halkan.

– Mert mi mindig mindent odaadtunk – feleltem keserűen.

A család közben továbbra is keresett minket – de csak ha kellett valami. Egyszer Zsuzsa néni hívott: – Emese, tudnál segíteni a fiamnak matekban? Annyira le van maradva…

Máskor az unokatestvérem jelent meg váratlanul: – Nálatok aludhatnék pár napot? Most szakítottam a barátommal…

Mindig igent mondtam. Mert így neveltek. Mert azt hittem, egyszer majd visszakapom.

De nem kaptam.

Apám végül meghalt. A temetésen ott volt az egész család – sírtak, ölelgettek minket. Aztán mindenki hazament. Mi pedig ott maradtunk anyámmal egy albérletben, adósságokkal és üres hűtővel.

Egy év telt el így. Egy nap anyám összeesett a piacon. Kórházba került – szívprobléma. Megint pénz kellett gyógyszerre, vizsgálatokra.

Akkor már nem kértem senkitől semmit.

De ők jöttek továbbra is: „Emese, tudsz vigyázni a gyerekekre?” „Elvinnéd anyámat orvoshoz?” „Kölcsönadnál húszezret?”

Egy este anyám rám nézett:
– Meddig fogod még ezt csinálni?
– Mit?
– Hogy mindenkinek segítesz… csak magadnak nem.

Nem tudtam válaszolni.

Aztán jött az utolsó csepp: Zsuzsa néni újra hívott. A fia felvételizett Budapestre – nálunk akart lakni fél évig ingyen.

– Nem! – mondtam először életemben határozottan. – Nálunk nincs hely! És nincs erőm tovább segíteni!

Zsuzsa néni megsértődött. Azóta nem beszélünk.

Most itt ülök egyedül az albérletben. Anyám már nincs velem. Néha még hív valaki a családból – de már nemet mondok.

Sokan azt mondják: „A család szent!” De vajon tényleg az? Vagy csak addig fontosak vagyunk egymásnak, amíg adni tudunk?

Érdemes-e mindent feláldozni másokért úgy, hogy amikor nekünk lenne szükségünk rájuk, senki sincs mellettünk?

Ti mit gondoltok? Hol húzódik a határ önzetlenség és önfeladás között?