A Családi Látogatások Kálváriája: Egy Hétvége a Rabságban

„Már megint itt vannak!” – sóhajtottam fel, miközben az ablakon kinézve megláttam anyósom és apósom autóját bekanyarodni az utcánkba. A férjem, Péter, éppen a konyhában tett-vett, észre sem vette a kétségbeesett hangomat. „Tudod, hogy szeretnek minket látogatni” – mondta mosolyogva, miközben egy csésze kávét nyújtott felém. De én nem tudtam mosolyogni. Minden egyes látogatásuk egy újabb hétvégét jelentett, amit nem pihenéssel, hanem végtelen házimunkával töltöttem.

Ahogy beléptek az ajtón, anyósom, Erzsi néni, máris elkezdte sorolni a teendőket: „Kedvesem, olyan régóta nem volt már kitakarítva a padlás. És a kert is elhanyagolt…” – mondta, miközben körülnézett a nappaliban. Az apósom, János bácsi, csak bólintott, mintha ezzel is megerősítené felesége szavait. Péter csak vállat vont, és azt mondta: „Majd segítünk nekik.” De én tudtam, hogy ez mit jelent: én fogok mindent megcsinálni.

A nap folyamán Erzsi néni folyamatosan újabb és újabb feladatokat talált ki. „A függönyöket is ki kellene mosni”, „A garázsban rendet kellene rakni”, „A virágokat is meg kellene metszeni” – sorolta végtelenül. Én pedig csak bólogattam, miközben belül forrtam a dühtől. Miért nem lehet egyszerűen csak élvezni egymás társaságát? Miért kell minden látogatásnak munkával végződnie?

Este, amikor végre leültünk vacsorázni, próbáltam beszélgetést kezdeményezni Péterrel. „Nem lehetne, hogy legközelebb inkább mi menjünk hozzájuk?” – kérdeztem reménykedve. De Péter csak legyintett: „Tudod, hogy anyám szeret itt lenni. És különben is, így legalább rend lesz a házban.” Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Úgy éreztem, mintha senki sem értené meg az érzéseimet.

Az éjszaka közepén felébredtem. Nem tudtam visszaaludni. A gondolatok csak úgy cikáztak a fejemben. Vajon tényleg ennyire fontosak ezek a házimunkák? Miért nem tudok nemet mondani? Miért érzem úgy, hogy mindig meg kell felelnem mások elvárásainak? Ahogy ezek a kérdések kavarogtak bennem, rájöttem, hogy valamit változtatnom kell.

Másnap reggel, amikor Erzsi néni újabb feladatokat kezdett sorolni, mély levegőt vettem és határozottan azt mondtam: „Erzsi néni, ma inkább pihenni szeretnék. Egész héten dolgoztam, és szükségem van egy kis időre magamra.” A szavai elakadtak a torkán. Láttam rajta a meglepetést és talán egy kis sértettséget is. De nem érdekelt. Végre kiálltam magamért.

Péter döbbenten nézett rám, de nem szólt semmit. Talán ő is érezte, hogy igazam van. Aznap végre sikerült egy kicsit pihennem. Bár Erzsi néni és János bácsi nem voltak túl boldogok, de én úgy éreztem, mintha egy hatalmas súlytól szabadultam volna meg.

Ahogy este lefeküdtem aludni, azon gondolkodtam, vajon miért olyan nehéz kiállni magunkért? Miért félünk attól, hogy másokat megbántunk azzal, ha nemet mondunk? Talán ideje lenne megtanulnunk, hogy néha saját magunkat is előtérbe helyezzük.