A családi vállalkozás ára: Egy anyós vallomása a családi összetartásról és a generációs konfliktusokról
– Mégis mit gondolsz, Zsolt? Hogy csak úgy bejössz, leülsz a gép elé, és a pénz majd magától jön? – csattantam fel, miközben a kezem remegett az idegességtől. A raktárban álltunk, ahol a dobozok egymás hegyén-hátán tornyosultak, és a reggeli szállítmány még mindig bontatlanul várta, hogy valaki feldolgozza. Zsolt, a vejem, csak vállat vont.
– Hát, nem erről szól egy családi vállalkozás? Hogy kicsit könnyebb legyen az élet? – kérdezte flegmán, miközben a telefonját nyomkodta.
A szívem összeszorult. Tizenhárom éve építjük ezt az online boltot a férjemmel, Lajossal. Minden egyes forintért megküzdöttünk: hajnalban keltünk, éjjel csomagoltunk, hétvégén is dolgoztunk. Most pedig itt áll előttem ez a fiú, aki azt hiszi, hogy csak azért, mert a lányom férje lett, ölébe hullik minden.
A lányom, Eszter mindig is érzékeny volt. Amikor Zsolt megkérte a kezét, örültem – végre valaki, aki szereti őt. De most már nem tudom eldönteni, hogy valóban boldog-e mellette. Az utóbbi hónapokban egyre többször vitatkoztunk Zsolttal. Ő panaszkodott Eszternek, hogy túl sokat várunk el tőle. Eszter pedig középen állt: próbált minket békíteni, de láttam rajta, hogy őrlődik.
Egyik este Eszter sírva jött haza. – Anya, nem tudom mit csináljak – mondta. – Zsolt azt mondja, ti kihasználjátok őt. De én látom, hogy nem dolgozik rendesen…
Leültem mellé az ágyra és megsimogattam a haját. – Kislányom, mi csak azt szeretnénk, ha mindenki kivenné a részét. Ez nem csak munkahely, ez a családunk jövője.
De Zsolt nem értette ezt. Másnap reggel késve jött be dolgozni. Amikor rászóltam, hogy már megint elmaradtak a rendelések feldolgozásával, csak annyit mondott:
– Nem vagyok robot! Nem ezért jöttem ide.
A férjemmel este hosszasan beszélgettünk. Lajos mindig higgadtabb nálam.
– Adj neki időt – mondta. – Talán csak fél attól, hogy nem felel meg.
De én éreztem: Zsolt nem akar megfelelni. Ő csak élvezni akarja a kényelmet.
A helyzet egyre feszültebb lett. Egyik nap Zsolt egyszerűen otthagyta a munkát délben. A telefonján játszott, miközben mi Lajossal izzadtunk a raktárban. Amikor szóvá tettem neki, felháborodottan kiabált:
– Elegem van ebből! Nem vagyok a rabszolgátok!
Aznap este Eszter zokogva jött haza. – Anya, Zsolt azt mondta, ha így folytatjátok, elköltözik…
A szívem majd megszakadt. Mit tegyek? Megvédjem a lányomat vagy a vállalkozást? Próbáltam beszélni Zsolttal.
– Nézd, Zsolt – kezdtem óvatosan –, mi mindannyian együtt dolgozunk ezért a cégért. Ha te nem veszed ki a részed…
– Nem érdekel! – vágott közbe. – Ti csak kihasználtok!
Azt hittem, ennél rosszabb már nem lehet. De tévedtem.
Egyik reggel Eszter nem jött be dolgozni. Felhívtam.
– Anya… Zsolt elment. Azt mondta, elege van ebből az egészből.
A világ megállt körülöttem. A lányom egyedül maradt egy kisbabával és egy félig működő vállalkozással. Lajos próbált erős maradni mellettem.
– Megoldjuk – mondta halkan –, ahogy eddig is.
De én csak ültem az üres raktárban és sírtam. Az egész életem munkája omlott össze egyetlen pillanat alatt.
Hetekig tartott, mire Eszter újra beszélni tudott velem rendesen. Zsolt vissza akart jönni – de csak akkor, ha kevesebbet kellett volna dolgoznia.
– Anya… – kérdezte Eszter egy este –, szerinted lehet még ebből normális család?
Nem tudtam válaszolni. Csak annyit mondtam:
– Néha az embernek választania kell: a könnyebb utat választja vagy azt, ami helyes.
Most itt ülök az üres raktárban és azon gondolkodom: vajon hol rontottam el? Túl sokat vártam el? Vagy túl keveset adtam vissza? Ti mit tennétek az én helyemben? Vajon van még esély arra, hogy újra egymásra találjunk?