„A családom csak a halálomra vár – de én már mindent elrendeztem”

– Mikor halsz már meg, Ilona néni? – csattant fel a hang az ajtó mögül, miközben a kulcsom a zárban akadt. Megálltam, a szívem hevesen vert. A hang ismerős volt: az unokaöcsém, Gergő. Nem tudta, hogy hallom. A nappaliban ültek mind: nővérem, Margit, a férje, Laci, és Gergő. Azt hitték, még a boltban vagyok.

– Anyu, ha Ilona meghal, ugye miénk lesz a ház? – kérdezte Gergő halkan, de elég hangosan ahhoz, hogy a folyosón is halljam.

Margit sóhajtott. – Persze, kisfiam. Ő úgysem tud mit kezdeni vele egyedül. Már rég ránk hagyhatta volna.

A kulcs kiesett a kezemből. A csendben csak az üveg koppanását hallottam. Beléptem. Mindannyian rám néztek, mintha kísértetet látnának.

– Jó estét – mondtam halkan, de a hangom remegett. – Hallottam mindent.

Margit zavartan lesütötte a szemét. Laci felállt, mintha segíteni akarna levenni a kabátomat, de elhúzódtam tőle.

– Nem kell – mondtam ridegen. – Megoldom egyedül is. Mint mindig.

Ez volt az a pillanat, amikor végleg eldőlt bennem: soha nem fogják megkapni ezt a házat. Ez az otthonom. Az egyetlen dolog, ami az enyém maradt egy életnyi lemondás után.

Fiatalabb koromban mindent Margitért tettem. Ő volt a szép, az okos, az ügyes. Én csak dolgoztam: előbb a textilgyárban, aztán könyvelőként egy kis irodában Zuglóban. Amikor apánk meghalt, anyánk beteg lett, én ápoltam évekig. Margit akkor már férjhez ment Lacival, és csak ritkán látogatott meg minket. Én maradtam otthon, lemondtam mindenről: szerelemről, utazásról, saját családról.

Anyánk halála után Margiték jöttek hozzám: „Ilona, most már gondolj magadra is! De azért jó lenne, ha segítenél Gergőnek a tanulásban.” Segítettem. Fizettem a különórákat is, amikor ők nem tudták. Gergő nálam aludt hétvégente, Margiték moziba mentek vagy vacsorázni.

Aztán Gergő felnőtt lett. Ritkábban jött át. Margiték is csak akkor hívtak fel, ha pénz kellett vagy valami baj történt. Én meg csak adtam és adtam – mert azt hittem, ez a szeretet ára.

Most itt ülnek a nappalimban, és arról beszélnek, mikor halok meg végre.

Aznap este nem szóltam hozzájuk többet. Felmentem az emeletre, bezártam az ajtót és sírtam. Nem a ház miatt – hanem mert rájöttem: soha nem szerettek igazán.

Másnap reggel korán keltem. A konyhában Margit próbált kedveskedni: „Ilona, csináltam neked teát.”

– Nem kérek – mondtam hűvösen.

Laci próbált viccelődni: „Ne haragudj ránk! Csak aggódunk érted.”

– Nem kell aggódni – feleltem. – Jól vagyok.

Aznap elmentem egy ügyvédhez. Régi barátnőm ajánlotta: Kiss Ágnesnek hívták. Elmondtam neki mindent: hogy félek attól, mi lesz velem, ha egyszer már nem tudok magamról gondoskodni; hogy nem akarom, hogy azok örököljenek tőlem, akik egész életükben csak kihasználtak.

Ágnes bólintott: – Van lehetőség alapítványra hagyni az ingatlant vagy akár egy régi barátnőre is. Gondolja át nyugodtan.

Hazafelé menet végig azon gondolkodtam: ki érdemelné meg ezt a házat? Eszembe jutott Sári néni a szomszédból, aki mindig hozott levest, amikor beteg voltam; vagy a kisfiú a harmadikról, akinek néha segítettem leckét írni.

Végül úgy döntöttem: létrehozok egy alapítványt rászoruló gyerekek támogatására – és rájuk hagyom mindazt, amit egész életemben félretettem.

A következő hetekben Margit többször próbált közeledni: „Ilona, miért vagy ilyen rideg? Hiszen mi vagyunk a családod!”

– Az igazi család nem csak akkor keres meg valakit, ha pénz kell – vágtam vissza.

Gergő egyszer felhívott: „Ilona néni… tényleg haragszol rám?”

– Nem haragszom – mondtam fáradtan. – Csak csalódtam bennetek.

Aztán egy nap Margit dühösen toppant be:

– Hallottam a szomszédoktól, hogy ügyvédhez jártál! Mit tervezel? Nem akarod ránk hagyni a házat?

Felálltam vele szemben:

– Nem! Ezt a házat azok kapják majd meg, akik soha nem vártak tőlem semmit cserébe.

Margit arca eltorzult:

– Hálátlan vagy! Mi mindent megtettünk érted!

Nevetnem kellett volna ezen az abszurditáson, de inkább sírtam volna.

– Mindent? – kérdeztem halkan. – Egyszer is megkérdeztétek tőlem: boldog vagyok-e? Szükségem van-e valamire? Szerettek-e egyáltalán?

Margit csak állt némán.

Azóta ritkábban keresnek. Néha magányosnak érzem magam – de legalább tudom: most már én döntök az életemről és arról is, ki kapja azt, amit felépítettem.

Néha elgondolkodom: vajon tényleg jobb így? Vajon lehet-e még újra bízni valakiben ennyi árulás után? Ti mit tennétek az én helyemben?