A családom igazi élősködők: Amikor Emesével végre kimondtuk, hogy elég!

– Már megint itt vannak? – kérdezte Emese halkan, miközben az ablakon át figyelte, ahogy anyám és a bátyám, Gábor, kiszállnak a régi Opelből. A szívem összeszorult. Tudtam, mit jelent ez: újabb hétvége, amikor a saját otthonunkban sem lehetünk nyugodtak.

Gyerekkorom óta megszoktam, hogy a családom mindenből csak kivenni akar, sosem adni. Apám korán meghalt, anyám pedig mindig azt mondogatta: „A család az első!” – de valahogy ez mindig csak nekem jelentett áldozatot. Gábor sosem dolgozott rendesen, mindig volt valami kifogása, miért nem talál munkát. Anyám pedig mindent elnézett neki.

Amikor Emesével végre összekuporgattuk a pénzt, és megvettük ezt a kis házat Pilisszentivánon, azt hittem, új élet kezdődik. De a családom számára ez csak egy újabb lehetőség volt arra, hogy kihasználjanak minket. Az első hétvégén már ott voltak: „Jaj, de szép ez a terasz! Ugye nem baj, ha itt maradunk pár napot?” – kérdezte anyám, miközben már pakolta is le a bőröndjét.

Azóta minden hétvégén jöttek. Hol anyám, hol Gábor, néha még az unokatestvérem, Zsuzsi is felbukkant. Soha nem hoztak semmit – se egy üveg bort, se egy tál süteményt –, de elvárták, hogy főzzünk rájuk, és kiszolgáljuk őket. Emese egyre feszültebb lett.

– Nem bírom tovább – mondta egyik este sírva. – Ez a mi otthonunk! Mikor lesz végre nyugtunk?

Próbáltam beszélni anyámmal. – Anya, jó lenne, ha előre szólnátok, mielőtt jöttök. Néha szeretnénk kettesben lenni Emesével.

Anyám megsértődött. – Hát ennyit jelent neked a család? Mi mindent megtettünk érted!

De mit tett értem? Mindig csak elvett tőlem: pénzt kért kölcsön, amit sosem adott vissza; Gábort rám sózta, amikor bajban volt; most pedig az otthonomat is elfoglalja.

Egyik vasárnap délután Gábor bejelentette:
– Gondoltam, ideköltözöm egy időre. Úgyis van hely.

Emese rám nézett, a tekintetében félelem és düh keveredett. Akkor döntöttem el: elég volt.

Aznap este leültünk Emesével. – Nem akarom elveszíteni őket – mondtam halkan –, de nem hagyhatom, hogy tönkretegyék az életünket.
– Akkor most vagy soha – felelte Emese. – Ki kell állnunk magunkért.

Másnap reggel anyám már a konyhában főzte a kávét. – Jó reggelt! – szólt vidáman.
– Anya, beszélnünk kell – mondtam határozottan.
Gábor is bejött pizsamában.
– Mi van már megint? – morogta.

– Ez a ház a miénk – kezdtem. – Szeretünk titeket, de nem jöhettek ide bármikor. Ha vendégek vagytok, szóljatok előre, és hozzatok magatokkal valamit. És Gábor, nem költözhetsz ide.

Anyám arca eltorzult.
– Hát ilyen hálátlan vagy? Mi lesz velünk?
– Felnőtt emberek vagytok – válaszoltam remegő hangon. – Meg kell tanulnotok önállóan élni.

Gábor felpattant.
– Tudtam! Mindig is lenéztél minket! Csak mert neked sikerült…
– Nem nézlek le – mondtam halkan –, de nem hagyom, hogy tönkretegyétek az életünket.

Anyám sírva fakadt. – Elveszítem a fiamat…
Emese odalépett hozzám, megfogta a kezem.
– Nem veszít el senkit – mondta halkan –, de mostantól mi döntjük el, ki lép be az otthonunkba.

Aznap délután csendben csomagoltak össze. Anyám még egyszer visszanézett az ajtóból.
– Remélem, egyszer majd rájössz, mit tettél…

Hetekig nem hallottam felőlük. A ház végre csendes lett. De minden este azon gondolkodtam: vajon helyesen döntöttem? Megvédtem Emesét és magamat – de közben elvesztettem a családomat?

Egy este Emese átölelt.
– Büszke vagyok rád. Most már tényleg a mi otthonunk ez.

De vajon lehet-e boldog az ember úgy, hogy közben hátat fordít azoknak, akikhez vér köti? Vagy néha muszáj meghúzni a határt ahhoz, hogy igazán önmagunk lehessünk?