A csend, ami közénk állt – Egy anya vallomása a fiáról, aki elfordult tőle

– Miért csinálod ezt, Gergő? – kérdeztem remegő hangon, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a kezem görcsösen szorította a teáscsészét. A fiam csak állt az ajtóban, tekintete kemény volt, mintha minden szavam csak visszapattanna róla.

– Anya, kérlek, ne kezdjük megint – mondta halkan, de éreztem benne azt a fáradt dühöt, amit hónapok óta cipelt magában. – Ez az én életem.

Azt hiszem, ekkor értettem meg igazán, hogy elveszítettem őt. Nem örökre – legalábbis ezt reméltem –, de valami végleg eltört közöttünk. Gergő mindig is érzékeny fiú volt. Gyerekkorában minden apróságot megosztott velem: az első szerelmét, a csalódásait, még azt is, ha rossz jegyet kapott matekból. De most, harmincöt évesen, mintha egy idegen állt volna előttem.

A közös múltunkban ott voltak a vasárnapi ebédek, amikor még együtt nevettünk az asztalnál. Ott voltak a hosszú séták a Margitszigeten, amikor arról álmodozott, hogy egyszer saját családja lesz. És ott volt az a nap is három évvel ezelőtt, amikor könnyek között hívott fel: „Anya, Zsófi elhagyott.” Akkor én voltam az első, akit keresett. Most viszont… most már hetek óta nem szólt hozzám.

Zsófi. A nő, aki összetörte a fiam szívét. A nő, akitől azt hittem, végre megszabadultunk. Aki miatt Gergő hónapokig csak árnyéka volt önmagának. És most? Most újra együtt vannak. És Gergő úgy viselkedik velem, mintha én lennék az ellenség.

Aznap este sokáig ültem a sötétben. Hallgattam a lakás csendjét, csak néha törte meg egy-egy autó zaja az utcáról. Próbáltam visszaemlékezni, hol rontottam el. Talán túl sokat akartam irányítani? Túl sokat aggódtam? Vagy csak egyszerűen nem tudtam elfogadni, hogy a fiam felnőtt?

Másnap reggel Erzsi barátnőm hívott fel. Mindig is ő volt az, akihez fordulhattam.

– Na, mi van veletek? – kérdezte vidáman.

– Gergő… – kezdtem, de elcsuklott a hangom. – Nem beszél velem. Újra együtt van Zsófival.

– Tudod, hogy nem tudod megvédeni mindentől – mondta Erzsi halkan. – Néha hagyni kell hibázni őket.

– De hát láttam, mennyire szenvedett! – fakadtam ki. – Hogy engedhetném újra ugyanabba a csapdába?

Erzsi csak sóhajtott.

– Az anyai szeretet néha azt jelenti, hogy háttérbe vonulsz. Hidd el, ha szüksége lesz rád, keresni fog.

De én nem tudtam várni. Aznap este írtam Gergőnek egy hosszú üzenetet: „Tudom, hogy felnőtt vagy. Tudom, hogy jogod van dönteni. De kérlek, ne zárj ki az életedből.” Nem válaszolt.

Hetek teltek el így. A családi csoportban csak rövid üzeneteket írt: „Jól vagyok.” „Dolgozom.” „Majd jelentkezem.” A húga, Dóri próbált közvetíteni köztünk.

– Anya, hagyj neki időt! – mondta türelmesen. – Szerintem csak fél attól, hogy újra csalódást okoz neked.

– De hát én csak segíteni akarok! – sírtam el magam.

Dóri átölelt.

– Néha az is segítség, ha csak ott vagy neki. Csendben.

Egyik este váratlanul csöngettek. Gergő állt az ajtóban. Fáradtnak tűnt és megtörtnek.

– Bejöhetek? – kérdezte halkan.

– Persze – mondtam remegve.

Leültünk egymással szemben. Sokáig egyikünk sem szólt.

– Anya… – kezdte végül. – Sajnálom, hogy eltávolodtam tőled. Csak… annyira féltem attól, hogy csalódást okozok neked megint.

– Nem te okoztad a csalódást – mondtam halkan. – Csak félek érted.

Gergő lesütötte a szemét.

– Tudom. De nekem most ezt kell csinálnom. Újra próbálkozunk Zsófival… és ha elbukom is, legalább tudom majd, hogy mindent megtettem.

Megfogtam a kezét.

– Bármi történik is… én mindig itt leszek neked.

Aznap este először éreztem úgy hónapok óta, hogy talán még nincs minden veszve közöttünk. De tudtam: nem irányíthatom tovább az életét. Csak remélhetem, hogy egyszer majd visszatalál hozzám teljesen.

Most is gyakran ülök csendben a lakásban és azon gondolkodom: vajon hol van az a határ egy anya és fia között, amit nem léphetünk át? Meddig várhatunk arra, hogy újra megnyíljon nekünk az, akit a legjobban szeretünk?