A csend hangjai – Egy válás utáni újrakezdés története

– Nem akarok senkit látni, Anikó! – csattantam fel a telefonba, miközben a konyhapultnak támaszkodva próbáltam visszatartani a könnyeimet. A nővérem hangja a vonal túlsó végén türelmes volt, de éreztem benne azt a feszültséget, amit minden családi beszélgetésbe belelopott az utóbbi hónapokban.

– Zsuzsa, nem maradhatsz örökké egyedül. Legalább gyere el anyához vasárnap! – könyörgött.

De én csak némán letettem a telefont. A válásom óta mindenki úgy beszélt velem, mintha valami törékeny porcelán lennék, amit bármelyik pillanatban összetörhet egy rosszul megválasztott szó. Pedig én nem akartam törékeny lenni. Nem akartam sajnálatot. Csak azt akartam, hogy visszakapjam az életemet – vagy legalább azt az illúziót, hogy valaha is az enyém volt.

A lakásban csend volt. Túl nagy csend. A falióra kattogása minden percben emlékeztetett arra, hogy mennyi idő telt el azóta, hogy Gábor elment. Hogy mennyi idő telt el azóta, hogy valaki megkérdezte: „Hogy vagy, Zsuzsa?” – úgy igazán, minden hátsó szándék nélkül.

Az első hetekben még próbáltam tartani magam. Elmentem dolgozni, bevásároltam, mosogattam – mintha minden rendben lenne. De aztán egyre nehezebb lett. A kollégáim suttogva néztek rám a folyosón, mintha fertőző lennék. A barátaim hívogattak, de már nem volt erőm visszahívni őket. Mindenki csak azt kérdezte: „És most mi lesz?” – mintha én tudnám a választ.

Egyik reggel azonban muszáj volt kimozdulnom. A háziorvosomhoz kellett mennem, mert már hetek óta nem aludtam rendesen. A rendelőben tömeg volt, mindenki türelmetlenül várakozott. Leültem egy sarokba, és próbáltam láthatatlanná válni.

Aztán meghallottam egy hangot.

– Zsuzsa? Te vagy az?

Felnéztem. Ott állt előttem Réka, a régi gimnáziumi barátnőm. Az arca ugyanaz volt, mint régen: meleg barna szemei aggódva néztek rám.

– Réka… – suttogtam meglepetten.

– Hát te? Ezer éve nem láttalak! – leült mellém, és anélkül, hogy kérdezett volna bármit is, csak megfogta a kezem.

Hirtelen minden feszültség kiszakadt belőlem. Elmeséltem neki mindent: Gábort, a veszekedéseket, azt a pillanatot, amikor végleg elment. Réka csak hallgatott. Nem mondott közhelyeket, nem próbált megvigasztalni – csak ott volt velem.

– Tudod – mondta végül halkan –, amikor anyám meghalt, én is azt hittem, hogy soha többé nem leszek képes örülni semminek. De aztán rájöttem: nem kell mindig erősnek lenni. Néha elég csak lélegezni.

Ez a mondat napokig visszhangzott bennem. Talán tényleg nem kell mindig erősnek lennem. Talán elég csak túlélni egyik napot a másik után.

Aznap este először vettem fel a telefont Anikónak.

– Sajnálom, hogy ilyen goromba voltam – mondtam neki halkan.

– Semmi baj – válaszolta megkönnyebbülten. – Csak aggódtunk érted.

A következő hetekben lassan elkezdtem visszatérni az életbe. Elmentem anyámhoz vasárnaponként ebédelni. Néha találkoztam Rékával egy kávéra. Még a munkahelyemen is visszamosolyogtam a kollégákra.

De a legnehezebb mégis az volt, amikor Gábor felhívott.

– Zsuzsa… beszélhetnénk? – kérdezte bizonytalanul.

A szívem hevesen vert. Nem tudtam, mit akarhat tőlem ennyi idő után.

– Miről? – kérdeztem hidegen.

– Csak… szeretném tudni, hogy jól vagy-e.

Ez volt az első alkalom hónapok óta, hogy valaki tényleg ezt kérdezte tőlem.

– Megvagyok – feleltem röviden. – De most már nélküled is.

Letettem a telefont, és először éreztem úgy igazán: talán tényleg képes leszek újrakezdeni.

A családommal még mindig vannak konfliktusaink. Anyám nehezen fogadja el, hogy egyedül vagyok. Anikó szerint túl zárkózott lettem. De már nem akarok mindenkinek megfelelni.

Egy este Rékával ültem egy presszóban a Margit körúton.

– Szerinted valaha újra fogok szeretni? – kérdeztem tőle félve.

– Csak akkor, ha újra mersz bízni magadban – mosolygott rám biztatóan.

Hazafelé sétálva azon gondolkodtam: vajon tényleg képes vagyok-e újra hinni abban, hogy valaki egyszer majd elfogad olyannak, amilyen vagyok? Vagy örökre ott marad bennem ez a seb?

Ti mit gondoltok? Lehet igazán újrakezdeni egy ilyen törés után? Vagy vannak sebek, amik sosem gyógyulnak be igazán?