A csend szava: Egy magyar nő szívének drámája
– Hol van Gábor? – kérdeztem anyámat, miközben a konyhaasztalra tettem a frissen sült pogácsát. A hangom remegett, de próbáltam uralkodni magamon. Anyám csak vállat vont, és a tűzhely fölé hajolt, mintha a fazékban keresné a választ.
– Nem tudom, kislányom. Talán a kertben. Vagy elment a boltba. – A hangja fáradt volt, és valami különös szomorúság bujkált benne.
Ablakhoz léptem, és kinéztem a kertbe. Ott állt Gábor, az unokatestvérem, akit mindig is testvéremként szerettem. De most, hogy újra itthon voltam, minden más lett. Az életem, amit Budapesten próbáltam felépíteni, darabokra hullott egyetlen telefonhívás miatt: „Apa kórházban van.”
A családi házban minden ismerős volt, mégis idegen. A falak, amelyek között felnőttem, most szűknek tűntek. Anyám és apám között hónapok óta feszült volt a viszony. Apám elvesztette a munkáját a gyárban, anyám pedig két műszakban dolgozott a pékségben. A pénz sosem volt elég, és minden este veszekedésbe torkollott a vacsora.
– Réka, segíts már! – szólt rám anyám hirtelen. – Vidd ki ezt a levest apádnak! – A hangja éles volt, de tudtam, hogy csak fáradt.
Felvettem a tálcát, és elindultam a nappali felé. Apám az ablaknál ült, és bámulta az udvart.
– Köszönöm, kislányom – mondta halkan. – Tudod… néha azt kívánom, bárcsak máshogy alakult volna minden.
Leültem mellé. – Miért mondod ezt?
– Mert úgy érzem, mindent elrontottam. Neked is jobb lenne máshol…
Nem válaszoltam. Nem tudtam mit mondani. Az én életem sem volt könnyebb: Budapesten egyedül éltem egy albérletben, egy multinál dolgoztam asszisztensként. A főnököm lenézett, a kollégáim pletykáltak rólam. Egyetlen barátnőm, Dóri is vidékre költözött. Magányos voltam – és most újra itthon.
Az este csendben telt. Anyám és apám között alig hangzott el szó. Gábor csak késő este jött be a házba.
– Szia Réka – köszönt halkan.
– Szia… – válaszoltam, de nem néztem rá.
Gyerekkorunkban mindent együtt csináltunk: bicikliztünk a faluban, fürödtünk a Tiszában, titkos leveleket írtunk egymásnak. De aztán Gábor elköltözött Debrecenbe tanulni, én pedig magamra maradtam.
Most újra itt volt – de már nem ugyanaz az ember volt. Felnőtt férfi lett belőle: magas, komoly tekintetű, csendes. És nős.
A felesége, Eszter csak ritkán jött le vidékre. Hallottam pletykákat: hogy Eszter karrierista lett Pesten, hogy Gábor magányos, hogy valami nincs rendben köztük.
Egyik este Gábor megállt mellettem a verandán.
– Réka… jól vagy?
– Persze – hazudtam.
– Tudod… néha arra gondolok, mi lett volna, ha nem megyek el Debrecenbe…
Ránéztem. A szeme fájdalmasan csillogott.
– Akkor talán most minden más lenne – suttogtam.
Hosszú csend következett. Aztán Gábor halkan megszólalt:
– Néha azt érzem… mintha elvesztettem volna valamit. Valami fontosat.
Nem válaszoltam. Csak álltunk egymás mellett a sötétben.
Az elkövetkező napokban apám állapota romlott. Anyám egyre idegesebb lett; minden apróságon összeveszett velem is.
– Miért nem segítesz többet? – kiabálta egyik reggel.
– Mindent megteszek! – vágtam vissza sírva.
– Akkor miért érzem úgy, hogy csak teher vagy?
Ez fájt. Elrohantam a szobámba és becsaptam az ajtót.
Aznap este Gábor kopogott be hozzám.
– Ne haragudj anyádra – mondta halkan. – Csak fél…
– Én is félek – suttogtam könnyek között.
Leült mellém az ágyra. Hosszú percekig csak ültünk csendben.
– Réka… tudod te is, hogy mindig különleges voltál nekem…
Ránéztem. A szívem hevesen vert.
– De hát te nős vagy…
– Az vagyok… de néha azt érzem, mintha csak papíron lennék az…
Elfordultam tőle. Nem akartam hallani ezt – de mégis erre vágytam évek óta.
Aznap éjjel nem aludtam. A gondolataim Gábor körül forogtak: mi lett volna, ha ő választ engem? Ha én vagyok az első? Ha nem csak titokban szeretjük egymást?
Másnap reggel Eszter váratlanul megjelent a házban. Hideg volt és távolságtartó.
– Jó reggelt – köszönt ridegen anyámnak.
A levegő megfagyott körülöttünk. Gábor zavartan viselkedett; Eszter pedig minden mozdulatomat figyelte.
Ebéd után Eszter félrehívott a kertbe.
– Réka… tudom, hogy mi van köztetek Gáborral – mondta halkan.
Megdermedtem.
– Semmi nincs köztünk…
– Ne hazudj! Látom rajtatok! De tudd meg: nem fogom hagyni, hogy tönkretedd a házasságomat!
Sírás fojtogatta a torkomat.
– Nem akarok semmit tőle…
– Akkor tartsd is magad ehhez! – vágta oda Eszter és faképnél hagyott.
Aznap este Gábor nem jött be hozzám. Másnap reggel már elutaztak Pestre.
Hetek teltek el eseménytelenül. Apám lassan jobban lett; anyám is megenyhült irántam. De én magamban hordtam a fájdalmat: Gábor hiányát, Eszter szavait, az elveszett lehetőségeket.
Egyik reggel anyám leült mellém a konyhában.
– Réka… ne haragudj rám az utóbbi időért… csak annyira féltem apád miatt…
Megfogtam a kezét.
– Tudom anya… én is féltem…
Hosszú idő után először sírtunk együtt.
Később visszaköltöztem Budapestre. Próbáltam új életet kezdeni: új munkahelyet kerestem, beiratkoztam egy festőtanfolyamra. De esténként mindig eszembe jutott Gábor: vajon gondol-e rám? Vajon boldog-e Eszterrel?
Egy év telt el így. Egyik nap váratlanul üzenetet kaptam Gábortól: „Beszélhetnénk?”
Találkoztunk egy kis kávézóban Zuglóban. Ősz volt; az ablakon túl sárga levelek hullottak az aszfaltra.
– Réka… elváltam Esztertől – mondta halkan.
Megdermedtem.
– Miért?
– Mert rájöttem: nem tudok nélküled élni…
A szívem egyszerre dobbant meg örömtől és félelemtől.
– És most mit akarsz?
– Újrakezdeni veled mindent… ha te is akarod…
Némán ültem vele szemben; az évek fájdalma és reménye egyszerre kavargott bennem.
Most itt ülök ebben a kis lakásban Budapesten; Gábor mellettem alszik csendesen. Néha még mindig félek: vajon helyesen döntöttem? Vajon lehet-e boldogságot építeni egy másik ember könnyeire?
Ti mit gondoltok? Megérdemelheti-e valaki a boldogságot akkor is, ha másnak fájdalmat okozott? Vajon tényleg létezik újrakezdés? Várom a gondolataitokat…