A csendes áldozat – Egy magyar nyugdíjas vallomása

– Apa, mit ettél ma? – kérdezte Gergő a telefonban, hangjában ott bujkált a fáradtság, de mégis érdeklődő volt.

A konyhaasztalnál ültem, előttem egy félig üres tányér zabkása, amit már harmadik napja ettem reggelire és vacsorára is. A hűtőben csak egy kis margarin, néhány fonnyadt alma és egy doboz tej árválkodott. Mégis, ahogy Gergő kérdezett, automatikusan válaszoltam:

– Sült marhahúst csináltam, meg vettem egy kis szőlőt is a piacon. Jó volt, finom volt.

Hazudtam. Már nem is számoltam, hányszor tettem ezt az utóbbi hónapokban. Gergő Budapesten él, albérletben, két munkahelyen dolgozik, hogy fenn tudja tartani magát. Tudom, hogy aggódik értem, de azt is tudom, hogy nem akarom terhelni a saját gondjaimmal. Hiszen én vagyok az apja. Nekem kell erősnek lennem.

Amikor letettem a telefont, hosszan néztem a kezemet. Az ujjaim remegtek – talán az éhségtől, talán a szégyentől. A nyugdíjam alig elég a rezsire és a gyógyszerekre. A boltban már csak akciós termékeket veszek, és gyakran számolgatom a pénztárnál, hogy elég lesz-e mindenre. Néha irigykedve nézem a szomszéd Marikát, aki legalább hetente egyszer vesz csirkemellet vagy egy kis süteményt magának. Én már régóta nem engedhetek meg ilyesmit.

A feleségem, Ilona halála óta minden nehezebb lett. Ő tartotta össze a családot, ő tudott spórolni úgy, hogy mégis mindig került valami finomság az asztalra. Most csak én vagyok és a csendes lakás. Néha úgy érzem, mintha Ilona szelleme figyelne rám – vajon büszke lenne rám, vagy szégyellné azt, ahogy élek?

Egyik este Gergő váratlanul beállított. Csak annyit mondott: „Apa, hoztam neked egy kis ebédet.” Egy doboz töltött káposztát tett le az asztalra. Az illata betöltötte a konyhát – igazi ünnep volt ez nekem. De amikor meglátta a hűtőmet, elkomorult.

– Apa… miért nincs itt semmi? – kérdezte halkan.

– Most fogyott el minden, holnap megyek vásárolni – vágtam rá gyorsan.

Gergő nem szólt semmit, csak bólintott. De láttam rajta, hogy nem hiszi el. Aznap este sokáig forgolódtam az ágyban. Vajon helyes-e, hogy titkolom előle az igazságot? Vagy csak még jobban fájna neki, ha tudná?

Másnap reggel Marika néni csengetett át egy tál meleg lecsóval.

– Lajoska, látom, mostanában soványabb vagy… Egyél rendesen! – mondta anyáskodva.

Elpirultam. Mégis elfogadtam tőle az ételt – tudtam, hogy ő is nehezen él, de legalább van kivel beszélgetnie esténként. Nekem csak a tévé maradt társaságnak.

A nyugdíjas klubba már nem járok. Ott mindenki panaszkodik: ki a gyógyszerárakra, ki arra, hogy a gyerekek mennyire elfordultak tőlük. Én nem akarok panaszkodni – legalábbis mások előtt nem. De magamban egyre gyakrabban kérdezem: miért kell így élnünk? Miért van az, hogy egy egész élet munkája után is nélkülözni kell?

Egyik nap Gergő felhívott:

– Apa, kaptam fizetésemelést! Most már többet tudok segíteni neked is.

Összeszorult a szívem. Nem akartam elfogadni tőle pénzt – hiszen neki is alig van valamije. De végül belementem: „Jól van fiam… csak annyit adj, amennyit tényleg tudsz.”

Az első alkalommal sírva fakadtam, amikor Gergő pénzt utalt nekem. Nem azért, mert szégyelltem magam – hanem mert rájöttem: most már ő gondoskodik rólam. Megfordult a világ rendje.

Azóta kicsit könnyebb lett minden – de a lelkem mélyén ott maradt a fájdalom és a szégyen. Minden hónapban számolgatok: elég lesz-e gyógyszerre? Megvehetem-e azt az almát a piacon? Néha még mindig azt mondom Gergőnek: „Ma pörköltet főztem.” Pedig csak zabkása volt megint.

A legnehezebb mégis az ünnepek alatt volt. Karácsonykor Gergő hazajött egy nagy csomaggal: kolbász, sajtok, gyümölcsök… Mindent kipakolt az asztalra.

– Apa… mostantól ne hazudj nekem! Inkább mondd el az igazat! – kérte könnyes szemmel.

Akkor végre kimondtam mindent: mennyire félek attól, hogy teher vagyok neki; mennyire szégyellem magam amiatt, hogy nem tudok gondoskodni magamról; mennyire hiányzik Ilona.

Gergő átölelt és azt mondta: „Te sosem leszel teher nekem.”

Azóta próbálok őszintébb lenni vele – de még mindig nehéz elfogadni a segítséget.

Néha azon gondolkodom: vajon hányan élnek így körülöttünk? Hányan titkolják el a nélkülözést még a szeretteik elől is? És vajon mikor jön el az idő, amikor már nem kell szégyellni azt sem, ha segítséget kérünk?

„Ti mit tennétek a helyemben? Meddig lehet hallgatni és hazudni azoknak, akiket szeretünk?”