A csendes ház falai között – Egy magyar férj vallomása

– Miért nem lehet egyszerűen csak leülni és megbeszélni, hogy mit csinálunk holnap? – csattantam fel, miközben a vakolat pora még mindig ott ült a hajamban. A feleségem, Eszter, csak némán nézett rám a konyha sarkából, ahol a régi csempe darabjai hevertek egy halomban. A házunkban minden nap egy újabb csata volt: a penész ellen, a számlák ellen, egymás ellen.

Két éve vettük meg ezt a régi házat Kispesten. Akkor még azt hittük, hogy majd együtt, kéz a kézben fogjuk felújítani, és minden nehézség csak még közelebb hoz minket egymáshoz. De mostanra csak azt érzem, hogy minden egyes nap egy újabb szög a kapcsolatunk koporsójába. A hitel nyomja a vállunkat, a szakik mindig késnek vagy többet kérnek, mint amiben megegyeztünk. És Eszter… ő mintha már nem is lenne velem igazán.

Az anyóson keresztül jött a hír: Eszter nagymamája meghalt. Azóta mintha egy árnyék költözött volna be hozzánk. Eszter órákig ül a régi fotelban, amit még a nagymamájától örökölt, és csak nézi az ablakon túl az udvart. Próbálok beszélni hozzá, de mintha falnak beszélnék.

– Szerinted ezt a színt válasszam a nappaliba? – kérdezem egyik este, miközben festékmintákat tartok elé.
– Mindegy – feleli halkan. – Úgysem lesz olyan, mint régen.

Nem tudom eldönteni, hogy magára vagy rám gondol-e. Néha úgy érzem, hogy mindenki másnak sikerül: a barátaink Facebookon posztolják az új konyhabútort, a gyerekeket az udvaron játszva. Mi meg csak veszekszünk azon, hogy ki fizeti ki a következő részletet vagy ki hívja fel a villanyszerelőt.

A munkahelyemen is egyre nehezebben viselem. Kollégám, Gábor mindig azt mondja: „Ne aggódj, Jani! Mindenki átesik ezen.” De amikor hazamegyek, és látom Esztert összegörnyedve sírni a fürdőszobában, nem tudom elhinni, hogy ez normális lenne.

Egyik este aztán robbanok. – Nem bírom tovább! – ordítom. – Miért nem tudsz legalább egy kicsit segíteni? Miért kell mindent nekem csinálnom?
Eszter rám néz vörös szemekkel. – Sajnálom… – suttogja. – Én is elveszett vagyok.

Aztán csend lesz. Olyan csend, amitől szinte fáj a mellkasom. Leülök mellé a hideg járólapra. – Tudod… néha azt érzem, hogy mindenki másnak megy ez az egész. Hogy csak mi vagyunk ilyen szerencsétlenek.
– Nem vagyunk szerencsétlenek – mondja halkan Eszter. – Csak most nehéz.

Másnap reggel Eszter először mosolyog rám hetek óta. – Elmegyek ma anyuhoz – mondja. – Segítek neki rendet rakni nagyi után.
Bólintok. Érzem, hogy valami változik bennünk. Talán csak egy pillanatra, de mintha újra együtt lennénk ebben az egészben.

A ház lassan alakul. A falak még mindig kopottak, de már látom bennük a lehetőséget. Néha még mindig elönt a düh vagy a kétségbeesés, de már nem érzem magam annyira egyedül.

A barátaink továbbra is posztolnak boldog képeket. De most már tudom: mindenki küzd valamivel. Csak nem mindenki meri kimondani.

Ti is éreztétek már úgy, hogy mindenki másnak könnyebb? Hogy csak ti vagytok elveszve? Vajon tényleg így van, vagy csak nem beszélünk róla eleget?