A csütörtöki családi gyűlés: Nagymama házának sorsa és a családunk széthullása
– Nem hiszem el, hogy ezt tényleg megteszitek! – csattant fel Zsuzsi, miközben az asztalnál ültünk, és anyám kezében remegett a porceláncsésze. Az egész nappali tele volt feszültséggel, mintha a régi, kopott szőnyeg is tudta volna, hogy ma este valami végleg megváltozik.
A csütörtök estéket mindig utáltam. Valahogy sosem hoztak jót. De ez a mostani különösen nehéz volt. Már napok óta éreztem a gyomromban a görcsöt, ahogy közeledett a családi megbeszélés időpontja. Tudtam, hogy nagymama háza miatt gyűlünk össze, de azt nem sejtettem, hogy mennyi régi sérelem és elfojtott indulat tör majd felszínre.
Apám szótlanul nézett ránk, mintha mérlegelné, melyikünket szereti jobban. Anyám próbált mosolyogni, de csak egy görcsös grimaszra futotta tőle. – Lányok, kérlek, próbáljátok meg higgadtan megbeszélni – mondta halkan.
Zsuzsi mindig is hangosabb volt nálam. Ő volt az, aki kiállt magáért, aki sosem félt kimondani azt, amit gondol. Én inkább magamba fojtottam mindent. Most is csak ültem ott, és figyeltem, ahogy Zsuzsi vörös arccal hadonászik.
– Nem arról volt szó, hogy közösen döntünk? – kérdezte Zsuzsi. – Hogy együtt találjuk ki, mi legyen a házzal? Most meg kiderül, hogy már mindent elintéztetek a hátunk mögött!
Apám sóhajtott. – Zsuzsi, nem így van. De anyátokkal úgy gondoltuk, hogy talán jobb lenne eladni a házat. Nektek is könnyebb lenne…
– Nekünk? – vágott közbe Zsuzsi. – Vagy nektek?
Éreztem, ahogy bennem is nő a düh. Nagymama háza nem csak egy épület volt. Ott nőttünk fel, ott tanultam meg biciklizni az udvaron, ott sütöttük minden karácsonykor a bejglit együtt. Minden sarkában emlékek laktak.
– És ha én nem akarom eladni? – kérdeztem halkan.
Anyám rám nézett, szemében könnyek csillogtak. – Drágám, tudjuk, mennyit jelent neked az a ház. De nézd meg magad körül… Mi már nem bírjuk fenntartani. Nektek sincs rá pénzetek. És…
– És? – kérdeztem.
– És szükségünk van arra a pénzre – mondta ki végül apám. – Az egészségem… Tudjátok jól.
Csend lett. Zsuzsi is elhallgatott. Mindannyian tudtuk, hogy apám betegsége mennyi pénzt emészt fel hónapról hónapra. De mégis…
– Akkor miért nem mondtátok ezt korábban? – kérdezte Zsuzsi megtörten.
Anyám sírni kezdett. – Nem akartunk terhelni titeket…
Az este további részében minden szó fájt. Zsuzsi felváltva vádolta a szüleinket és engem is: szerinte én mindig mindent elfogadok szó nélkül, sosem állok ki magamért vagy értünk. Én pedig azt éreztem, hogy ha most nemet mondok, azzal apám életét kockáztatom.
Aztán előkerült a múlt is: Zsuzsi felemlegette, hogy gyerekkorában mindig én kaptam a nagyobb szelet tortát nagymamától; hogy őt sosem szerették igazán; hogy mindig én voltam a jó tanuló, ő meg csak a bajkeverő. Anyám próbálta csitítani: – Ez nem igaz… Mindig egyformán szerettünk titeket!
De Zsuzsi nem hagyta abba: – Ha tényleg így lenne, most nem döntenétek helyettünk! Nem dobnátok ki mindent, ami fontos volt nekünk!
Én csak ültem ott és hallgattam. A szívem összeszorult. Eszembe jutottak azok az esték, amikor nagymama mesélt nekünk a háborúról; amikor együtt ültünk a verandán nyáron és hallgattuk a tücsköket; amikor először sírtam szerelmi bánat miatt és ő csak annyit mondott: „Minden elmúlik egyszer.”
Most úgy tűnt, minden tényleg elmúlik.
Végül apám kimondta: – El kell adnunk a házat. Nincs más választásunk.
Zsuzsi felpattant az asztaltól és kiviharzott az ajtón. Anyám utána akart menni, de apám visszatartotta.
Én ott maradtam velük. Néztem őket: két öregedő ember, akik egész életükben csak adtak és adtak nekünk – most pedig ők kérnek segítséget.
Másnap reggel Zsuzsi írt egy üzenetet: „Soha nem fogom megbocsátani nektek.”
Azóta sem beszéltünk.
Minden nap elmegyek nagymama háza előtt. Nézem az ablakokat, amik mögött annyi nevetés és sírás volt valaha. Vajon tényleg ennyit ér egy otthon? Pénzzé lehet tenni az emlékeket?
Néha azon gondolkodom: ha újra kezdhetném, másképp döntenék? Vagy egyszerűen csak ilyenek vagyunk mi magyar családok: szeretjük egymást – de ha az élet ránk rúgja az ajtót, széthullunk?
Ti mit tettetek volna a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen döntést valaha is?