A Fájdalom és Remény Határán

„Hol van Ákos?” – kérdeztem remegő hangon, amikor Róbert egyedül lépett be az ajtón. Az arca sápadt volt, szemei tágra nyíltak a félelemtől. „Anya, nem tudom… egyszer csak eltűnt mellőlem a bolt előtt.” A szívem hevesen vert, mintha ki akarna szakadni a mellkasomból. Azonnal éreztem, hogy valami szörnyű történt.

Aznap délután, amikor elküldtem őket a közeli boltba, nem gondoltam volna, hogy ez lesz az utolsó alkalom, hogy együtt látom őket. Róbert mindig is felelősségteljes fiú volt, és Ákos rajongott érte. Mindig utánozta a bátyját, mindenben követni akarta. „Anya, én is mehetek?” – kérdezte Ákos azzal a csillogó tekintettel, amit sosem tudtam visszautasítani.

Ahogy Róbert elmesélte, mi történt, egyre inkább eluralkodott rajtam a pánik. „A bolt előtt játszottunk egy kicsit, aztán amikor visszafordultam, már nem volt ott.” A szavak élesen hasítottak belém. Azonnal hívtam a rendőrséget, és elkezdődött a rémálom.

A rendőrök gyorsan kiérkeztek, és elkezdték a keresést. Kérdésekkel bombáztak minket: „Volt valaki gyanús a környéken? Láttatok bármit, ami nem tűnt helyénvalónak?” Róbert csak rázta a fejét, könnyek csorogtak le az arcán. Én próbáltam erős maradni, de belül teljesen összeomlottam.

A következő órákban minden perc örökkévalóságnak tűnt. Az utcákon járkáltam fel-alá, Ákos nevét kiabálva, remélve, hogy valahonnan előbukkan. A szomszédok is csatlakoztak hozzánk, mindenki segíteni akart. De ahogy telt az idő, egyre inkább eluralkodott rajtam a kétségbeesés.

Este lett, mire visszatértünk a lakásba. A rendőrök azt mondták, folytatják a keresést éjszaka is. Róbert az ágyában feküdt, csendesen sírdogált. Odamentem hozzá, és átöleltem. „Nem a te hibád” – suttogtam neki újra és újra, de tudtam, hogy ő is ugyanúgy vádolja magát, mint én.

Az éjszaka végtelennek tűnt. Minden zajra felriadtam, minden árnyékot Ákosnak képzeltem. Az agyam folyamatosan forgott: mi történhetett vele? Ki vihette el? És miért?

Másnap reggel újra kezdődött minden elölről. A rendőrök újabb kérdésekkel jöttek, újabb nyomokat kerestek. A média is felfigyelt az esetre; kamerák villogtak az utcánkban, riporterek próbáltak interjút készíteni velem. De én csak egy dolgot akartam: visszakapni a fiamat.

A harmadik nap estéjén történt valami váratlan. Egy idős hölgy jelentkezett a rendőrségen; azt mondta, látott egy kisfiút egy férfival a közeli parkban. A leírása alapján Ákos lehetett az. Azonnal odasiettünk.

A parkban minden bokrot átkutattunk, minden játszóteret átnéztünk. És akkor megláttam őt: ott ült egy padon, egyedül és rémült tekintettel nézett körbe. „Ákos!” – kiáltottam el magam, és rohantam felé.

Amikor átöleltem őt, úgy éreztem, mintha újra lélegezni tudnék. Könnyek csorogtak le az arcomon; nem tudtam elengedni őt. „Anya…” – suttogta halkan.

Kiderült, hogy egy férfi csalta el őt édességgel és játékokkal kecsegtetve. Szerencsére nem esett bántódása; a rendőrség gyorsan elfogta az elkövetőt.

Azóta minden nap hálát adok azért, hogy visszakaptam Ákost. De a történtek mély nyomot hagytak bennem és Róbertben is. Minden pillanatban ott van bennem a félelem: mi van, ha újra megtörténik? Hogyan védhetem meg őket ettől a világtól?

Vajon valaha is képes leszek újra teljesen nyugodt lenni? Vagy ez az aggodalom örökre velem marad?