A felszín alatt: Anna története a házasság árnyékában

– Anna, már megint mit csináltál?! – harsant fel Péter hangja, miközben a konyha kövén szilánkokra tört a kedvenc bögréje. A szívem összeszorult. Nem tudom, hogy a csésze miatt vagy inkább a hangja miatt remegtem meg. Az ablakon túl szürke volt az ég, mintha az egész világ együtt érezne velem.

– Sajnálom, csak kicsúszott a kezemből – suttogtam, de tudtam, hogy ez nem elég. Soha nem volt elég.

Péter közelebb lépett, és a szemembe nézett. – Mindig csak hibázol. Nem lehet rád semmit rábízni! – mondta fojtottan, majd hátat fordított és kiviharzott a szobából. A csend, ami utána maradt, még nehezebb volt, mint a kiabálása.

Ott álltam a konyhában, mezítláb a hideg kövön, és néztem a törött csészét. Vajon mikor tört össze bennem valami? Talán évekkel ezelőtt, amikor még azt hittem, hogy a szeretet mindent megold. Amikor Péterrel összeházasodtunk, mindenki irigyelte a boldogságunkat. Anyám azt mondta: „Anna, te aztán szerencsés vagy! Péter rendes ember.” Akkor még hittem neki.

Az első években tényleg minden rendben volt. Együtt jártunk piacra szombatonként, nevettünk az apró bosszúságokon. Aztán valami megváltozott. Péter egyre gyakrabban lett ingerült, apróságokon is felkapta a vizet. Először csak szóval bántott, aztán jöttek a hosszú csendek, amikor napokig nem szólt hozzám. Azt mondta, én vagyok az oka mindennek.

A családom nem vett észre semmit. Anyám mindig csak azt kérdezte: „Mikor lesz már unokám?” A barátnőim is elmaradtak lassan. Péter nem szerette, ha eljárok otthonról. „A család az első” – mondta mindig.

Egyik este, amikor már megint egyedül vacsoráztam, mert Péter későig dolgozott – vagy legalábbis ezt mondta –, elővettem egy régi naplómat. Beleírtam mindent: félelmeimet, haragomat, azt is, hogy mennyire vágyom arra, hogy valaki meghallgasson. Aznap éjjel sírva aludtam el.

Másnap reggel Péter mintha semmi sem történt volna, megkérdezte: – Mit főzöl ma?

– Rakott krumplit gondoltam – válaszoltam halkan.

– Remélem, most nem rontod el – mondta gúnyosan.

Aztán egy nap váratlanul betoppant hozzánk Éva, a húgom. Rég nem láttam már őt. Amint belépett az ajtón, rögtön észrevette rajtam valamit.

– Anna, minden rendben? Olyan sápadt vagy – kérdezte aggódva.

– Persze, csak fáradt vagyok – hazudtam reflexből.

De Éva nem hagyta annyiban. Amikor Péter elment otthonról, leült mellém a kanapéra.

– Mondd el, mi bánt! Látom rajtad…

A könnyek maguktól indultak el az arcomon. Elmeséltem neki mindent: a veszekedéseket, a magányt, azt is, hogy már nem érzem magam önmagamnak ebben a házasságban.

Éva átölelt. – Anna, nem kell ezt eltűrnöd! Segítek neked.

Aznap este először éreztem reményt hosszú idő után. De Péter gyorsan visszarántott a valóságba. Amikor megtudta, hogy Éva nálunk járt, dührohamot kapott.

– Mit mondtál neki? Miért kell mindenbe beleavatkoznia? – ordította.

– Csak beszélgettünk…

– Hazudsz! Mindig csak hazudsz!

Azt hittem, megüt. De végül csak becsapta maga mögött az ajtót és elment otthonról.

Aznap éjjel Éva nálam aludt. Halkan beszélgettünk arról, hogyan lehetne változtatni. Felvetette: – Mi lenne, ha egy időre hozzám költöznél? Pihenj ki magad! Gondold át az életed!

Félelem és remény keveredett bennem. Mi lesz, ha Péter megtudja? Mi lesz velem egyedül? De Éva kitartott mellettem.

Néhány nap múlva összepakoltam néhány ruhát és titokban elmentem Évához. Anyám sírva hívott fel: – Anna, mit művelsz? Egy asszonynak ki kell tartania!

De én már nem akartam tovább hallgatni másokra. Először éreztem magam szabadnak. Persze nehéz volt: minden este bűntudat gyötört, hiányzott az otthonom – még ha az fájdalmas is volt –, és féltem attól is, hogy mi lesz velem egyedül.

Éva segített munkát találni egy kis könyvesboltban. Ott ismertem meg Zsuzsát is, aki hasonló dolgokon ment keresztül. Vele sokat beszélgettünk arról, hogy mennyire nehéz kilépni egy rossz kapcsolatból Magyarországon. Hogy mennyi nő hallgat inkább, mert félnek attól, mit szól majd a család vagy a falu.

Péter persze próbált visszahódítani. Virágokat küldött, üzeneteket írt: „Bocsáss meg! Visszavárlak!” De én már nem hittem neki.

Egy este Évával ültem a teraszon és néztem a lemenő napot.

– Anna – mondta halkan –, büszke vagyok rád.

Elmosolyodtam. Talán először éreztem úgy igazán: igenis van jogom boldognak lenni.

Most itt ülök és visszagondolok az elmúlt évekre. Vajon hány nő él még ma is csendben ugyanebben? Hányan hiszik el magukról azt, hogy nem érdemelnek többet?

Lehet újrakezdeni? Vagy örökre magunkkal visszük a múlt árnyait?