A felszín alatt: Egy családi titok, ami mindent megváltoztatott

– Anya, miért nem szóltál hamarabb? – kérdeztem remegő hangon, miközben a telefonom kijelzőjén néztem a hívását. A konyhában ültem, a gyerekek már aludtak, a férjem, Gábor a nappaliban tévét nézett. Anyám hangja fáradt volt, szinte suttogott.

– Nem akartalak terhelni, Zsuzsi. Tudom, hogy nektek sem könnyű mostanában… De a fűtésszámla… már három hónapja nem fizettem be. Azt mondták, ha nem rendezem, kikapcsolják.

A szívem összeszorult. Mindig is próbáltam erős lenni, de most valami megroppant bennem. Anyám sosem kért pénzt tőlem. Mindig ő segített nekem, amikor egyedül maradtam két gyerekkel, amikor Gábor elvesztette az állását. Most viszont ő volt bajban.

– Persze, segítek – mondtam gyorsan. – Holnap átutalom.

– Köszönöm, kislányom – sóhajtott fel. – Csak… ne mondd el senkinek, jó? Főleg apádnak ne.

Ez volt az a pillanat, amikor először éreztem, hogy valami nincs rendben. Miért kellene titkolózni apám előtt? Mindig is összetartó család voltunk – legalábbis ezt hittem.

Másnap reggel elmentem anyámhoz. A lakásban hideg volt, mintha nemcsak a radiátorok álltak volna le, hanem maga az élet is megfagyott volna a falak között. Anyám a konyhában ült egy kopott köntösben, kezében egy csorba bögrével.

– Anya, mi történik veled? – ültem le mellé. – Ez nem csak a pénzről szól, ugye?

Sokáig hallgatott. Csak nézte a kezeit, mintha azokban keresné a választ.

– Apád… – kezdte halkan –, apád már hónapok óta nem ad haza pénzt. Azt mondja, nincs miből. De én tudom, hogy van neki. Láttam a bankszámlakivonatát…

A levegő megfagyott közöttünk. Apám mindig is szigorú volt, de sosem gondoltam volna róla ilyet.

– És miért csinálja ezt? – kérdeztem döbbenten.

Anyám szeme megtelt könnyel.

– Van valakije… Már régóta gyanítom. Egy fiatalabb nő… Azt hiszem, oda megy a pénz.

Nem tudtam megszólalni. Az egész világom összeomlani látszott. Az a férfi, akit példaképnek tartottam, aki mindig azt mondta: „A család az első”, most elárulta anyámat… és minket is.

Hazafelé menet remegtek a kezeim a volánon. Gábor észrevette rajtam a feszültséget.

– Mi történt? – kérdezte aggódva.

– Anyám… bajban van. Apám… lehet, hogy megcsalja – mondtam ki végül.

Gábor csak bólintott. Tudta jól, milyen nehéz nekem erről beszélni.

Aznap este nem tudtam aludni. Folyton az járt a fejemben: mit tegyek? Elmondjam a bátyámnak, Tamásnak? Szembesítsem apámat? Vagy tartsam magamban ezt a terhet?

Másnap felhívtam Tamást.

– Zsuzsi, ezt nem hiszem el! – kiáltotta felháborodva. – Apa soha nem tenne ilyet!

– Anyu látta a bankszámlakivonatot… És hónapok óta nem ad neki pénzt – válaszoltam halkan.

Tamás dühösen letette a telefont. Pár óra múlva visszahívott.

– Beszéltem apával. Tagad mindent. Azt mondja, anyu képzelődik…

A családunk kettészakadt. Tamás apánk mellé állt, én anyám mellé. A vasárnapi ebédek elmaradtak. A gyerekek kérdezgették: „Miért nem megyünk nagyiékhoz?” Nem tudtam mit mondani nekik.

Hetek teltek el így. Anyám egyre rosszabbul lett. Egy este sírva hívott fel:

– Zsuzsi, nem bírom tovább… El akarok válni.

Próbáltam nyugtatni, de éreztem: ez már nem az én harcom. Ez az ő döntése.

A válás híre futótűzként terjedt a családban. Mindenki ítélkezett: „Miért most?”, „Miért nem próbálják megmenteni?” Senki sem tudta az igazságot – csak mi hárman: anyám, apám és én.

Az utolsó találkozásunk apámmal örökre belém égett.

– Kislányom – mondta csendesen –, néha az ember hibázik. De amit anyád mondott… az csak féligazság.

– Apa, te szereted még anyut? – kérdeztem könnyes szemmel.

Nem válaszolt. Csak lehajtotta a fejét.

Most itt ülök egy üres lakásban, anyám mellett, aki új életet próbál kezdeni hatvan felett. Néha azon gondolkodom: lehet-e még valaha teljes ez a család? Megbocsátható-e az árulás? Vagy örökre elveszett valami bennünk?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani annak, aki megrendíti mindazt, amiben hittünk?