A férjem a volt feleségének virágot vett, nekem pedig még egy csokit sem – Egy házasság árnyékában

– Komolyan, Dávid? – kérdeztem, miközben a nappali asztalán ott hevert a frissen vásárolt csokor rózsa. – Ez kinek van?

Dávid zavartan nézett rám, majd lesütötte a szemét. – Zsuzsának. Tudod, ma van a születésnapja.

A szívem összeszorult. Zsuzsa, a volt felesége. Két éve vagyunk házasok, és mióta együtt élünk, Dávid egyszer sem lepte meg virággal vagy akár egy tábla csokival. De most itt áll előttem, kezében egy gyönyörű csokorral, amit nem nekem szán.

– És nekem mikor vettél utoljára bármit is? – kérdeztem halkan, de a hangom remegett a düh és a megalázottság keverékétől.

Dávid sóhajtott. – Ne kezdjük ezt megint, Anna. Zsuzsa a gyerekeim anyja. Ez csak egy gesztus.

Azt hiszem, ekkor tört el bennem valami. Anyám hangja visszhangzott a fejemben: „Egy elvált férfi mindig viszi magával a múltját. Soha nem leszel az első.” Akkor haragudtam rá ezért a mondatért, most viszont úgy éreztem, igaza volt.

Aznap este magányosan ültem a hálószobában. A telefonomban görgettem a régi üzeneteinket Dáviddal. Az elején minden más volt. Udvarolt, figyelt rám, apró meglepetésekkel kedveskedett. Aztán jött az esküvő, majd az összeköltözés, és mintha minden megváltozott volna.

A családom sosem fogadta el igazán Dávidot. Anyám különösen ellenséges volt vele szemben. – Egy nő nem hagy ott egy jó férjet – mondogatta újra és újra. – Valami oka csak volt annak, hogy Zsuzsa elvált tőle.

Én viszont hittem benne. Hittem abban, hogy Dávid velem más lesz. Hogy én vagyok az új kezdet számára. De mostanában egyre többször érzem magam másodiknak. Mintha csak egy pótlék lennék Zsuzsa után.

Másnap reggel Dávid már korán elment otthonról. A konyhában ültem egyedül, amikor anyám hívott.

– Szia kicsim! Hogy vagy? – kérdezte aggódó hangon.

– Jól vagyok – hazudtam automatikusan.

– Ugye nem bántott megint azzal a nővel? – kérdezte anyám.

– Nem… csak… – elakadtam. Nem akartam panaszkodni, de éreztem, hogy muszáj valakinek elmondanom.

– Tegnap virágot vett neki. Nekem még soha nem vett semmit – mondtam végül.

Anyám felsóhajtott. – Anna, te többet érdemelsz ennél! Miért hagyod, hogy így bánjon veled?

Nem tudtam válaszolni. Szerettem Dávidot, de egyre kevésbé éreztem magam fontosnak mellette.

Aznap este Dávid későn jött haza. Láttam rajta, hogy feszeng.

– Anna, beszélhetnénk? – kérdezte halkan.

– Miről? Hogy milyen szép volt Zsuzsa arca, amikor átadtad neki a virágot? – vágtam vissza keserűen.

Dávid leült mellém az ágyra.

– Nézd, tudom, hogy fáj neked ez az egész. De Zsuzsa mindig is része lesz az életemnek a gyerekek miatt. Nem akarom megbántani őt sem.

– És engem? Engem nem félsz megbántani? – néztem rá könnyes szemmel.

Dávid hallgatott. A csend mindent elmondott helyette.

A következő hetekben egyre távolabb kerültünk egymástól. Próbáltam beszélni vele az érzéseimről, de mindig azt mondta: „Ne dramatizáld túl.”

Egy este aztán váratlanul megjelent Zsuzsa nálunk. A gyerekekkel jött át, mert Dávid elfelejtette elhozni őket az iskolából.

– Sajnálom, Anna – mondta Zsuzsa fáradtan –, de Dávid megint nem ért oda időben.

A gyerekek leültek a nappaliban rajzolni, mi pedig ott álltunk egymással szemben.

– Tudod… – kezdte Zsuzsa –, én sem voltam boldog Dávid mellett. Mindig mindenkinek meg akart felelni, de közben elfelejtett figyelni arra, aki mellette van.

Ez a mondat belém mart. Talán tényleg sosem leszek neki az első.

Aznap este Dávid próbált közeledni hozzám.

– Sajnálom, Anna. Tényleg próbálkozom… csak néha úgy érzem, két élet között őrlődöm.

– És én? Én hol vagyok ebben a két élet között? – kérdeztem sírva.

Nem kaptam választ.

Egyre gyakrabban gondolkodom azon, hogy vajon tényleg hibáztam-e akkor, amikor nem hallgattam anyámra. Vajon lehet-e boldog házasságot építeni valakivel, aki még mindig a múltjában él? Vagy örökre csak második maradok?

Talán ti tudtok válaszolni: ti mit tennétek a helyemben? Érdemes harcolni valakiért, aki talán sosem lesz igazán a miénk?