„A férjem, drágám, más nőt hoz haza, amikor nem vagy itthon” – Egy budapesti feleség vallomása

– Zsuzsa, ne haragudj, de ezt muszáj elmondanom – suttogta Éva néni a lépcsőházban, miközben a postaládámba dobott csekket próbáltam kihalászni. – A múlt héten is láttam azt a nőt nálatok. Nem először. A férjed… hát… nem volt egyedül.

A szívem kihagyott egy ütemet. A kezem remegett, ahogy a csekket szorongattam. Éva néni sosem volt pletykás, mindig csak a virágait locsolta a gangon, és csendben mosolygott mindenkire. Most viszont a hangja tele volt együttérzéssel és félelemmel.

– Köszönöm, hogy szóltál – suttogtam vissza, de a hangom idegenül csengett. Mintha nem is én lettem volna.

Hazafelé menet a Bartók Béla úton minden lépésnél azt éreztem, mintha valaki figyelne. Az emberek arca összemosódott, csak egy gondolat járt a fejemben: Lehetetlen. Tamás nem tenne ilyet. Tizenöt éve vagyunk házasok. Együtt építettük fel ezt az életet, a lakást, a közös álmainkat. A fiunk, Marci most készül az érettségire. Hogy lehetne ez igaz?

Aznap este Tamás későn jött haza. Azt mondta, elhúzódott a megbeszélés az irodában. Megszoktam már az ilyen estéket – az utóbbi időben egyre több lett belőlük. De most minden mozdulatát figyeltem: ahogy leteszi a kulcsot, ahogy leveti a zakóját, ahogy rám néz.

– Minden rendben? – kérdezte.

– Persze – hazudtam. – Csak fáradt vagyok.

Nem tudtam aludni. A plafont bámultam, és hallgattam Tamás egyenletes légzését. Vajon tényleg alszik? Vagy csak tetteti? Vajon tényleg szeret még? Vagy már rég máshol jár az esze – és a szíve?

Másnap reggel Marci is furcsán viselkedett. Kerülte a tekintetem, gyorsan bekapott egy kiflit, és már ment is az iskolába.

– Mi van veletek? – kérdeztem magamtól halkan, miközben a kávét kavargattam.

A munkahelyemen sem tudtam koncentrálni. Az irodában mindenki a hétvégi balatoni kiruccanásról beszélt, én meg csak ültem a monitor előtt, és próbáltam visszaemlékezni: mikor kezdődött ez az egész? Mikor lett Tamásból idegen? Mikor lettem én ennyire magányos?

Délután újra összefutottam Éva nénivel.

– Zsuzsa, ne haragudj, de… láttam megint azt a nőt. Tegnap is itt volt. Fiatalabb nálad… hosszú barna haja van.

A gyomrom görcsbe rándult. Már nem volt kétségem: valami történik mögöttem, amiről eddig fogalmam sem volt.

Este Tamást vártam haza. Amikor belépett az ajtón, nem bírtam tovább.

– Ki az a nő? – kérdeztem remegő hangon.

Tamás megtorpant. Egy pillanatig csak nézett rám, aztán leült az előszobai padra.

– Miről beszélsz?

– Ne hazudj! Látták! A szomszédok látták! Kétszer is itt volt az a nő, amíg dolgoztam!

Tamás arca elsápadt. Hosszú csend következett.

– Zsuzsa… nem akartam bántani téged… – kezdte halkan.

– Akkor miért tetted? – zokogtam fel.

– Nem tudom… Elveszettnek éreztem magam. Te mindig dolgozol, Marci is folyton tanul vagy elvan a barátaival… Olyan üres lett minden…

– És ezért kellett máshoz menned? Ezért kellett hazudnod nekem?

Tamás lehajtotta a fejét. Nem szólt többet.

Aznap este Marci is hallotta a veszekedést. Becsukta maga mögött az ajtót, de tudtam, hogy sír. Soha nem láttam még így.

A következő napokban Tamás elköltözött az anyjához. Marci velem maradt, de alig beszélt hozzám. Az egész lakás kongott az ürességtől.

A munkahelyemen is mindenki észrevette rajtam a változást.

– Zsuzsa, minden rendben? – kérdezte Timi kolléganőm.

– Nem igazán… – mondtam ki végre hangosan.

Timi átölelt. – Ha beszélgetni akarsz, itt vagyok.

Otthon esténként csak ültem az ablakban és néztem le a Gellért térre. Vajon hány család játszik el ugyanezt? Hány nő sírja tele a párnáját éjszakánként úgy, hogy közben senki sem hallja meg?

Egy este Marci odajött hozzám.

– Anya… ugye nem miattam történt ez?

– Nem, kisfiam – öleltem magamhoz –, ez nem a te hibád.

De vajon tényleg nem az én hibám sem? Hol rontottuk el? Lehet még újrakezdeni valaha egy ekkora árulás után?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen hazugságot? Vagy jobb mindent elölről kezdeni?