A férjem el akarja küldeni a fiunkat az anyósomhoz: Egy anya harca a családjáért
– Nem hiszem el, hogy ezt komolyan gondolod! – csattantam fel, miközben Gábor a nappali ablakán bámult kifelé. Az eső dobolt az üvegen, mintha csak a szívem zakatolását akarta volna túlharsogni. Marcell, a fiunk, csendben ült a kanapén, és a cipőfűzőjét piszkálta.
– Nincs más választásunk, Zsuzsa – mondta Gábor halkan, de határozottan. – Anyámnál jobb helyen lenne most. Ott nyugalom van, nem ez a feszültség.
A szavak úgy vágtak belém, mint egy kés. Hogy lehetne jobb helyen egy gyerek az anyja nélkül? Az anyósom, Ilona néni, mindig is szerette volna jobban irányítani az életünket. Most úgy tűnt, Gábor is az ő oldalára állt.
– Ez nem megoldás! – suttogtam remegő hangon. – Marcell ide tartozik. A családjához.
Gábor csak megrázta a fejét. – Nézd, Zsuzsa, mindketten fáradtak vagyunk. Folyton veszekedünk. Marcell ezt nem érdemli meg.
A szavak igazak voltak – az utóbbi hónapokban tényleg egyre többet veszekedtünk. A pénz miatt, a munkahelyi stressz miatt, minden apróságon. De attól még nem akartam elveszíteni a fiamat.
Aznap este alig aludtam valamit. Hallottam, ahogy Marcell halkan sírdogál a szobájában. Odamentem hozzá, leültem az ágya szélére.
– Anya, tényleg el kell mennem? – kérdezte halkan.
– Nem tudom, kicsim – válaszoltam őszintén. – De bármi történik is, szeretlek. És mindig itt leszek neked.
Másnap reggel Gábor már korán elment dolgozni. Egyedül maradtam a gondolataimmal és a félelemmel, hogy elveszítem Marcellt. Felhívtam a legjobb barátnőmet, Katát.
– Zsuzsa, ne hagyd! – mondta határozottan. – Ez a te fiad is. Harcolj érte!
De hogyan harcoljak? Gábor makacs volt, Ilona néni pedig már hívogatott is, hogy mikor vihetik Marcellt hozzájuk vidékre.
Aznap este újra szóba került a téma vacsora közben.
– Anyám már mindent előkészített – mondta Gábor. – Marcellnek ott lesz saját szobája, kertje…
– És mi lesz velem? – kérdeztem remegő hangon. – Mi lesz velünk?
Gábor elfordította a fejét. – Talán nekünk is jót tenne egy kis szünet.
Azt éreztem, mintha minden darabokra hullana körülöttem. Marcell rám nézett könnyes szemmel.
Aznap éjjel elhatároztam: beszélek Ilona nénivel. Másnap reggel elutaztam hozzá vidékre. A ház előtt már várt rám.
– Zsuzsikám, én csak segíteni akarok – mondta látszólag kedvesen. – Itt nyugalom van, Marcell jól fogja érezni magát.
– De ő az én fiam! – tört ki belőlem a zokogás. – Nem veheti el tőlem!
Ilona néni arca megkeményedett. – Gábor is azt akarja, hogy itt legyen egy ideig. Te is tudod, mennyire feszült most minden otthon.
– De ez nem megoldás! – kiáltottam kétségbeesetten. – Segíteni kellene nekünk, nem szétszakítani minket!
Hazafelé végig sírtam az autóban. Otthon Marcell várt rám.
– Anya, ugye nem engedsz el? – kérdezte halkan.
Átöleltem őt és megígértem: harcolni fogok érte.
Az elkövetkező napokban próbáltam beszélni Gáborral. Próbáltam emlékeztetni arra, milyen volt régen a családunk: amikor még együtt nevettünk a Margitszigeten piknikezve, amikor Marcell először tanult biciklizni a ház előtt.
De Gábor mintha már máshol járt volna gondolatban. Egy este aztán kibukott belőle:
– Nem bírom tovább ezt az állandó feszültséget! Anyám segíteni akar… Én csak azt akarom, hogy Marcell boldog legyen!
– És szerinted nélkülem boldog lesz? – kérdeztem sírva.
Gábor csak hallgatott.
Végül eljött a nap: Ilona néni feljött Pestre Marcellért. A bőröndje ott állt az előszobában. Marcell némán ölelt át engem.
– Szeretlek, anya – suttogta.
A szívem majd megszakadt.
Aznap este egyedül ültem le az üres lakásban. A csend szinte fájt. Vajon tényleg ez volt a helyes döntés? Vajon tényleg jobb lesz így Marcellnek? Vagy csak mi felnőttek vagyunk gyengék ahhoz, hogy együtt maradjunk?
Most itt ülök és várom a hívását… És csak azt kérdezem magamtól: meddig mehet el egy anya a gyermekéért? És vajon ti mit tennétek az én helyemben?