A férjem nem hajlandó apámmal dolgozni, de nem talál jó munkát: családunk szenvedései

– Gábor, meddig fogod még ezt csinálni? – kérdeztem halkan, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a számlákat néztem. A villanyóra csendesen kattogott, a hűtőben alig volt valami. Gábor az ablaknál állt, cigarettázott, és csak a hátát láttam.

– Nem tudom, Zsófi – felelte végül. – De nem fogok a te apáddal dolgozni, ezt már megbeszéltük.

A hangja fáradt volt, dacos. Már hónapok óta ugyanazt a vitát folytattuk. Apám, Tóth László, a város egyik legnagyobb építőipari vállalkozását vezeti. Mindig is azt akarta, hogy Gábor csatlakozzon hozzá. „Család vagyunk, segítenünk kell egymást!” – mondta újra és újra. De Gábor sosem bírta apám tekintélyelvűségét.

Három éve még minden rendben volt. Gábor egy nagy cégnél dolgozott műszaki vezetőként. A főnöke, Szabó András, az egyetemi barátja volt, mindig támogatta őt. Extra bónuszokat kapott, rugalmas munkaidőt. Aztán Andrást áthelyezték Debrecenbe, és jött az új főnök: Varga Tamás. Egyből levágta Gábor fizetését, mindenért leszidta, és sosem ismerte el a munkáját.

Egy este Gábor dühösen jött haza. – Nem bírom tovább ezt az embert! – kiabálta. – Ma is megalázott mindenki előtt! Holnap beadom a felmondást.

Próbáltam lebeszélni róla, de hajthatatlan volt. Azóta csak alkalmi munkákból élünk: festés, szerelés, néha egy-egy fuvar. A pénz sosem elég semmire. A lányunk, Dóri már második éve nem jár balettra, mert nem tudjuk kifizetni az óradíjat.

Apám minden vasárnap megpróbálja rábeszélni Gábort: – Nézd fiam, nálam biztos állásod lenne! Nem kellene aggódnotok a pénz miatt. Csak egy kicsit kéne félretenned a büszkeségedet.

Gábor ilyenkor csak hallgat, vagy elmegy sétálni. Én meg ott ülök két férfi között, akik mindketten fontosak nekem, de képtelenek egymással szót érteni.

Egyik este Dóri odajött hozzám: – Anya, miért veszekszel mindig apával? Miért sírsz olyan sokat?

Nem tudtam mit mondani neki. Csak átöleltem.

A barátnőim szerint túl engedékeny vagyok Gáborral. „Ha nem akar dolgozni az apádnál, menjen el máshová!” – mondják. De nem ilyen egyszerű. A városban alig van jó állás. A legtöbb helyen minimálbért ajánlanak vagy feketén foglalkoztatnak.

Egyik nap Gábor hazajött egy állásinterjúról. – Felvettek volna – mondta csendesen –, de csak próbaidőre és kevesebb pénzért, mint amennyit most is össze tudok szedni.

– És apám ajánlata? – kérdeztem óvatosan.

– Nem! – vágta rá dühösen. – Nem fogok neki dolgozni! Nem akarok a bábja lenni!

A veszekedés egyre hevesebb lett. Gábor szerint apám lenézi őt, sosem fogadná el igazi családtagnak. Apám szerint Gábor túl büszke és makacs.

Egyik vasárnap apám külön félrehívott: – Zsófi, meddig akarod ezt még tűrni? Gondolj Dórira is! Egy nőnek biztonság kell.

Sírtam aznap este. Úgy éreztem, két tűz közé kerültem. Szeretem Gábort, de félek attól is, hogy egyszer tényleg elfogy minden pénzünk.

Aztán jött a tél. Egyik reggel hideg volt a lakásban; elfelejtettük befizetni a gázszámlát időben. Dóri vacogva öltözött iskolába.

– Anya, miért nincs meleg? – kérdezte.

– Mindjárt lesz – hazudtam neki.

Aznap este Gábor csendben ült mellettem a kanapén. – Sajnálom – mondta halkan –, nem akartam, hogy így legyen.

– Akkor változtass rajta! – tört ki belőlem a kétségbeesés.

Másnap reggel Gábor elment otthonról. Egész nap nem jelentkezett. Már azt hittem, elment örökre. Este nyílt az ajtó; fáradtan jött be.

– Beszéltem apáddal – mondta végül. – Holnap bemegyek hozzá dolgozni… de csak próbaidőre!

Megkönnyebbültem… de félek is attól, mi lesz ebből az egészből.

Most itt ülök az ablakban és azon gondolkodom: vajon meddig lehet kibírni egy házasságban azt, ha két ember büszkesége erősebb mindennél? Ti mit tennétek a helyemben? Vajon tényleg fel kell adni önmagunkat a családért?