A férjem pénztárcája, az én börtönöm: Egy jeges házasság fogságában
– Ildikó, hol van a számlakönyv? – Gábor hangja élesen hasított át a konyhán, miközben én épp a mosogatórongyot csavartam ki. A kezem remegett, ahogy visszatettem a rongyot a csap mellé. Tudtam, hogy nem szabad hibáznom. Ha valami nincs ott, ahol szerinte lennie kellene, abból mindig vita lesz.
– A fiókban, ahogy mindig – válaszoltam halkan, de már előre féltem a következő percektől. Gábor sosem keresett semmit maga, inkább rám parancsolt. A pénztárcája, a bankkártyák, minden számla: mind az ő szent tulajdona volt. Nekem csak annyi jutott, amennyit ő jónak látott.
Tizenkét éve vagyunk házasok. Az elején minden más volt. Gábor udvarias volt, figyelmes, virágot hozott, és azt mondta, hogy én vagyok az élete értelme. Akkor még nem tudtam, hogy egyszer majd minden forintot meg kell kérnem tőle, és hogy a szeretet helyét átveszi a kontroll.
Az első jelek aprók voltak. Egy nap szólt, hogy ne költsek annyit a boltban. Másnap már azt mondta, írjam össze pontosan, mire megy el a pénz. Aztán elvette tőlem a bankkártyát is. „Majd én intézem – mondta –, te csak főzz és nevelj gyereket.” Akkor még hittem neki. Azt gondoltam, ez normális. Hiszen sok magyar családban így van ez.
De ahogy teltek az évek, egyre inkább úgy éreztem magam, mint egy rab. A barátnőim lassan eltűntek mellőlem – Gábor szerint csak rossz hatással voltak rám. Anyámhoz is csak ritkán mehettem át, mindig kifogást talált: „Most nincs időd rá, Ildikó!” A munkahelyemet is otthagytam, amikor megszületett a fiunk, Máté. „Majd én eltartalak titeket” – mondta Gábor büszkén.
De az eltartás ára volt. Minden fillérért könyörögnöm kellett. Ha új cipőt akartam venni Máténak, előbb el kellett magyaráznom, miért nem jó már a régi. Ha magamnak akartam egy új blúzt venni, inkább lemondtam róla – nem akartam újabb veszekedést.
Egy este Máté odajött hozzám:
– Anya, miért sírsz?
Gyorsan letöröltem a könnyeimet.
– Csak elfáradtam kicsit.
De valójában nem a fáradtság miatt sírtam. Hanem mert úgy éreztem, elveszítettem önmagam.
A legrosszabbak azok az esték voltak, amikor Gábor későn jött haza. Ilyenkor mindig feszülten vártam: vajon jó kedve lesz-e? Vagy megint beleköt valamibe? Egyik este hangosan becsapta az ajtót.
– Miért hideg a vacsora? – kérdezte dühösen.
– Mert azt mondtad, nyolcra jössz…
– Ne okoskodj! – vágott közbe.
Egyre gyakrabban gondoltam arra: mi lenne, ha elmennék? De hova mennék? Nincs saját pénzem, nincs munkám már évek óta. Anyám nyugdíjas, alig férne el náluk Mátéval együtt. A barátnőim közül már senki sem keres.
Egy nap azonban valami megváltozott bennem. Máté iskolai szülői értekezletére mentem. Az egyik anyuka – Zsuzsa – odalépett hozzám.
– Rég láttalak! Hogy vagy?
Először csak mosolyogtam, de aztán kitört belőlem minden:
– Nem vagyok jól…
Zsuzsa megölelt.
– Ha beszélgetni akarsz… bármikor hívhatsz.
Aznap este először éreztem: talán mégsem vagyok teljesen egyedül. Zsuzsa később felhívott. Elmondtam neki mindent: hogy Gábor mindent ellenőriz, hogy nincs saját pénzem, hogy félek tőle.
– Ildikó – mondta halkan –, ez nem normális. Segítek neked munkát találni. Nem maradhatsz ebben örökké!
Hetekig vívódtam magamban. Gábor persze semmit sem vett észre – vagy csak nem érdekelte. Egy este azonban megtalálta Zsuzsa üzenetét a telefonomon.
– Mit írogatsz ennek a nőnek? – kérdezte gyanakodva.
– Csak beszélgetünk…
– Nincs szükséged barátnőkre! Neked itt van a családod!
Aznap este először kiabáltam vissza:
– De nekem szükségem van valakire! Szükségem van saját életemre!
Gábor döbbenten nézett rám. Talán először látta rajtam az igazi dühöt és kétségbeesést.
Másnap reggel összepakoltam néhány ruhát Máténak és magamnak. Elmentünk anyámhoz. Nem tudtam még, mi lesz holnap – de azt tudtam: ha maradok, teljesen elveszítem önmagam.
Anyám sírva ölelt át:
– Kislányom… miért nem szóltál hamarabb?
Nem tudtam válaszolni. Csak sírtam vele együtt.
Most itt ülök anyám konyhájában egy csésze kávéval. Máté alszik a kanapén. Az ablakon túl lassan világosodik. Félek attól, ami vár rám – de először érzem azt is: talán újra megtalálhatom önmagam.
Vajon hány nő él még ma Magyarországon ilyen börtönben? És vajon lesz-e elég erejük kitörni onnan?