A férjem visszatért – de nem egyedül: Egy magyar család titkai és megbocsátása

– Gábor, hol voltál ilyen sokáig? – kérdeztem remegő hangon, miközben a konyhaablak páráján keresztül figyeltem, ahogy a férjem autója végre befordul a kapun. A gyerekek már órák óta nyűgösek voltak, a vacsora kihűlt, és a szívem tele volt aggodalommal.

De amikor Gábor kiszállt a kocsiból, nem volt egyedül. Egy fiatal nő állt mellette, karján egy kisbabával. A hideg szél belekapott a lány vékony kabátjába, sápadt arca ijedten fordult felém.

– Ki ez? – szaladt ki belőlem, mielőtt még magamhoz térhettem volna. A gyerekek is az ajtóhoz rohantak.

Gábor zavartan nézett rám. – Zsuzsa, kérlek… engedd be őket. Fázik a gyerek is.

A lány reszketve lépett be a meleg konyhába. A kisbaba sírni kezdett. Éreztem, ahogy a világom meginog alattam.

– Ő… ő Anna – mondta Gábor halkan. – És a kislány… az én lányom. A mi lányunk.

– Mit beszélsz? – suttogtam. A gyerekek döbbenten néztek ránk.

Anna sírva fakadt. – Ne haragudjon rám, kérem… nincs hova mennem. Az anyám meghalt, az apám elkergetett otthonról, amikor megtudta, hogy terhes vagyok… Gábor segített nekem… csak most már nincs más lehetőségem.

A konyhában dermedt csend lett. A férjem arca sápadt volt, tekintete könyörgő.

– Zsuzsa, nem tudtam mit tenni… Nem akartam hazudni tovább. Segítenünk kell nekik.

A gyerekek sírni kezdtek. A fiam, Peti, dühösen kiabált: – Apa! Ez nem igaz! Anyu, ne engedd be őket!

Éreztem, hogy minden összeomlik bennem. De amikor Anna remegő kézzel ringatta a síró babát, valami megsajdult bennem. Anyai ösztönöm erősebb volt a dühömnél.

– Maradjatok – mondtam végül halkan. – De ez nem lesz könnyű.

Aznap este alig aludtam. Gábor a kanapén feküdt, Anna és a baba a vendégszobában kaptak helyet. Hajnalban hallottam Annát zokogni. Felkeltem hozzá.

– Miért pont hozzánk jöttél? – kérdeztem tőle fáradtan.

– Mert Gábor volt az egyetlen, aki emberszámba vett… Nem tudtam máshova menni. Bocsásson meg nekem…

Nem tudtam mit felelni. Csak ültem mellette és néztem a kisbabát, aki ártatlanul szuszogott az anyja karjában.

A faluban hamar elterjedt a hír. Másnap reggel már a szomszédasszonyok suttogtak az udvaron:

– Láttad? Gáborékhoz beköltözött valami fiatal nő egy gyerekkel! – mondta Marika néni.
– Hallottam is! Mondják, hogy Gáboré az a gyerek! – csóválta fejét Ilonka.

A boltban is éreztem a tekinteteket a hátamon. A barátnőm, Éva félrehívott:
– Zsuzsa, ezt nem hagyhatod annyiban! Hogy lehet ilyet csinálni egy asszonnyal?

Csak megráztam a fejem. Nem tudtam mit mondani.

Otthon Gábor próbált beszélni velem.
– Zsuzsa, én tényleg sajnálom… Nem akartam tönkretenni mindent. De Anna bajban volt… és én hibáztam…
– Hibáztál? Ez nem elég! – kiabáltam rá könnyek között. – Hogy nézzek most a gyerekeink szemébe? Hogy magyarázzam el nekik?

Peti napokig nem szólt hozzám sem Gáborhoz. Kitti, a lányom csak sírt esténként az ágyában.
Anna próbált segíteni a házimunkában, de minden mozdulatán látszott a szégyen és a félelem.

Egy este Anna odajött hozzám:
– Zsuzsa néni… ha akarja, elmegyek innen. Nem akarom tönkretenni az életüket…
Néztem rá: fiatal volt, törékeny és elveszett. Eszembe jutott az én fiatalságom is: mennyit szenvedtem anyám ridegsége miatt.
– Nem te vagy az oka mindennek – mondtam végül halkan. – Maradj csak… A gyerekednek szüksége van rád.

Az idő telt. A faluban lassan megszokták Annát és a kis Emesét. Peti is kezdett megenyhülni: egyszer rajtakaptam, hogy titokban játszik Emesével az udvaron.
Kitti is lassan közeledett hozzájuk.
Gábor mindent megtett, hogy jóvátegye hibáját: dolgozott reggeltől estig, otthon segített Annának is és nekem is.

Egy év telt el így. Egy nap Anna odajött hozzám:
– Zsuzsa néni… szeretnék elköltözni Budapestre, munkát kaptam egy pékségben. Szeretném önállóan felnevelni Emesét… De sosem felejtem el azt, amit tettek értem.
Megöleltem Annát és Emesét is: úgy éreztem, mintha saját lányomat engedném útjára.
Gábor csendben figyelt minket: láttam rajta a fájdalmat és a megkönnyebbülést is.

Anna elköltözött. Mi pedig lassan újra család lettünk – de már sosem volt minden olyan, mint régen.
Peti felnőttként azt mondta egyszer:
– Anya, te vagy a legerősebb ember, akit ismerek. Nem tudom, hogy én képes lettem volna-e így megbocsátani apának…
Kitti is gyakran emlegette Emesét: testvérként szerette őt.
Gábor idővel súlyos beteg lett. Halála előtt odahívott magához:
– Zsuzsa… köszönöm neked mindent. Nélküled mindannyian elvesztünk volna…

Most már öregasszony vagyok. Néha azon gondolkodom: vajon helyesen döntöttem-e akkor? Megbocsátani könnyebb volt-e vagy nehezebb? Vajon más asszonyok mit tettek volna az én helyemben?

„Ti mit tettetek volna? Meg lehet bocsátani ekkora árulást? Vagy csak az idő adhat választ ezekre a kérdésekre?”