A Fiam és a Lányom Megpróbáltak Kilakoltatni Saját Otthonunkból

„Nem hiszem el, hogy ezt teszitek velünk!” – kiáltottam Péterre és Annára, miközben Éva könnyeivel küszködve állt mellettem. Az asztalnál ültünk, ahol annyi boldog pillanatot töltöttünk együtt, de most minden megváltozott. A gyermekeink, akikért mindent feláldoztunk, most azt követelik, hogy hagyjuk el az otthonunkat.

Péter, aki mindig is az ambiciózusabb volt, hideg tekintettel nézett rám. „Apa, ez nem személyes. Csak azt akarjuk, ami nekünk jár.” Anna bólintott mellette, bár láttam rajta, hogy nem teljesen ért egyet a testvérével. „De miért most? Miért így?” – kérdeztem kétségbeesetten.

Éva remegő hangon próbálta megértetni velük: „Ezt a házat a ti jövőtökért építettük. Minden egyes téglát a ti boldogságotokért raktunk le.” De Péter csak vállat vont. „Ez már a múlt. Most nekünk van szükségünk rá.”

Az egész történet évekkel ezelőtt kezdődött. Éva és én fiatal házasként álmodtunk egy saját otthonról, ahol felnevelhetjük a gyermekeinket. Minden megtakarításunkat ebbe fektettük, és végül sikerült megvalósítanunk az álmunkat. A házunk nem volt nagy vagy fényűző, de tele volt szeretettel és emlékekkel.

Péter és Anna boldog gyerekkort éltek meg itt. Mindig is arra törekedtünk, hogy mindent megadjunk nekik, amit csak tudtunk. Talán túl sokat is. Ahogy felnőttek, egyre inkább úgy éreztem, hogy nem értékelik azt a sok áldozatot, amit értük hoztunk.

Az első jelek akkor jelentkeztek, amikor Péter az egyetem után visszaköltözött hozzánk. Eleinte örültünk neki, hiszen hiányzott nekünk, de hamarosan kiderült, hogy más tervei vannak. Egyre többször hozta fel a ház eladásának ötletét, mondván, hogy egy kisebb lakás is elég lenne nekünk.

Anna eleinte nem támogatta Pétert, de ahogy teltek a hónapok, ő is csatlakozott hozzá. Azt mondták, hogy az ingatlanpiac most kedvező, és ha most eladjuk a házat, akkor mindannyian jól járhatunk.

„De mi lesz velünk?” – kérdeztem újra és újra. „Hol fogunk élni?” Péter csak annyit mondott: „Majd találunk nektek valami megfelelőt.” Ez a hideg közöny fájt a legjobban.

Egyik este Éva sírva fakadt mellettem az ágyban. „Mi történt velük? Hol rontottuk el?” Nem tudtam válaszolni. Csak annyit tudtam mondani: „Szeretjük őket. Mindig is szerettük őket.”

A következő hetekben a feszültség csak nőtt közöttünk. Péter ügyvédet fogadott, és hivatalos levelet küldött nekünk, amelyben felszólított minket a ház elhagyására. Anna próbált közvetíteni közöttünk, de Péter hajthatatlan volt.

Egy nap Éva összeomlott. Az orvosok szerint stressz okozta szívrohamot kapott. Ott ültem mellette a kórházban, és csak arra tudtam gondolni: hogyan jutottunk idáig?

Amikor Éva hazatért a kórházból, Péter meglátogatta őt. „Anya, sajnálom…” kezdte volna, de Éva csak annyit mondott: „Nem akarom hallani. Csak azt akarom tudni: miért?”

Péter nem tudott válaszolni. Csak állt ott némán.

Azóta eltelt néhány hónap. A ház még mindig a miénk, de azóta sem beszéltünk Péterrel és Annával. Az üresség és a fájdalom maradt csak utánuk.

Vajon valaha is megérthetik majd, hogy mit jelentett nekünk ez az otthon? És vajon valaha is megbocsáthatok nekik azért, amit tettek? Talán sosem fogom megtudni.