A fiam felesége gyűlöl engem – vagy csak én látom így? Egy magyar anyós vallomása a családi harcról

– Elég volt, Magdi! – Dóra hangja úgy vágott át a csendes vasárnap délutánon, mint kés a vajon. – Nem bírom tovább, hogy mindenbe beleszólsz! Miért nem tudsz végre elengedni minket?

Ott álltam a konyhaajtóban, kezemben a frissen sült pogácsával, és úgy éreztem, mintha valaki kirántotta volna alólam a talajt. A fiam, Gergő, csak némán nézett rám, mintha ő is idegen lenne ebben a jelenetben. A szívem összeszorult. Hogy jutottunk idáig?

Pedig én csak segíteni akartam. Mindig is ilyen voltam: gondoskodó, aggódó, néha talán túl sokat is törődő. Egyedül neveltem fel Gergőt, miután az apja elhagyott minket, amikor még csak kilencéves volt. Mindent megtettem érte: dolgoztam a helyi könyvtárban, esténként takarítottam, hogy ne szenvedjen hiányt semmiben. Ő volt az életem értelme.

Amikor először bemutatta Dórát, már akkor éreztem valami feszültséget. Dóra szép lány volt, okos is – tanárként dolgozott egy budapesti gimnáziumban –, de valahogy mindig úgy nézett rám, mintha vizsgáztatna. Az első közös ebédünkön is inkább Gergőhöz beszélt, engem szinte levegőnek nézett. De azt mondtam magamnak: „Magdi, ne légy kicsinyes! A fiad boldog, ez a lényeg.”

Az esküvőjük után minden megváltozott. Gergő ritkábban hívott fel, Dóra pedig egyre távolságtartóbb lett. Ha átmentem hozzájuk Zuglóba – hiszen ők már saját lakásban éltek –, mindig sietve pakolta el a bögréket utánam, mintha attól félne, hogy valamit összekoszolok. Egy alkalommal még azt is megjegyezte:

– Tudod, Magdi néni, mi inkább nem eszünk fehér lisztet. A pogácsa nagyon finom, de mostanában próbálunk egészségesebben élni.

Mosolyogtam, de belül sírtam. A pogácsa az én szeretetnyelvem volt – anyám receptje szerint sütöttem minden ünnepen. Aztán jöttek az apróbb konfliktusok: mikor jöhetek látogatóba (lehetőleg előre egyeztetve), mit vigyek (semmit), mennyi ideig maradhatok (max. két óra). Úgy éreztem magam, mint egy idegen.

Aztán egy este Gergő felhívott:

– Anya, kérlek… próbálj kicsit kevesebbet hívni minket. Dóra nagyon fáradt mostanában.

– De hát csak érdeklődöm! – szaladt ki belőlem kétségbeesetten. – Nem akarok zavarni…

– Tudom – sóhajtott –, de most nekünk is kell egy kis tér.

Ez volt az első repedés. Onnantól kezdve minden találkozásunk feszült volt. Dóra kerülte a tekintetem, Gergő pedig két tűz közé szorult. Próbáltam visszafogni magam: nem hívtam őket naponta, nem ugrottam át váratlanul. De minden igyekezetem ellenére Dóra egyre ellenségesebb lett.

Egyik vasárnap délután – amikor meghívtak ebédre (vagyis inkább Gergő hívott meg titokban) – Dóra egyszer csak felállt az asztaltól:

– Magdi néni, őszinte leszek: úgy érzem, maga nem tiszteli a mi határainkat. Folyton tanácsokat ad, kritizálja a lakásunkat…

– Én? Kritizálom? – kérdeztem döbbenten.

– Igen! Múltkor is megjegyezte, hogy „ilyen kicsi konyhában hogy lehet főzni?” Meg hogy „a régi házakban jobb volt a parketta”. Ezek nekem rosszul esnek!

Gergő zavartan piszkálta a villáját.

– Dóra… anya nem úgy gondolta…

– Dehogynem! – vágott közbe Dóra. – És tudod mit? Elegem van abból is, hogy mindenki azt hiszi, én vagyok a gonosz meny!

A levegő megfagyott. Éreztem, ahogy az arcom égni kezd a szégyentől és tehetetlenségtől. Hát tényleg ilyen vagyok? Tényleg én vagyok az oka mindennek?

Aznap este Gergő felhívott.

– Anya… ne haragudj Dórára. Mostanában nagyon stresszes az iskolában is…

– De miért utál ennyire? – zokogtam bele a telefonba.

– Nem utál… csak… nehéz neki megszokni ezt az egészet.

De én tudtam: valami végleg eltört köztünk.

A következő hetekben próbáltam háttérbe húzódni. Nem hívtam őket, nem mentem át hozzájuk. A barátnőim szerint jól tettem: „Magdi, majd rájönnek maguktól, hogy hiányzol!” De nem jöttek rá. Egy hónap telt el anélkül, hogy láttam volna Gergőt.

Egyik este aztán csörgött a telefonom. Dóra volt az.

– Magdi néni… beszélhetnénk?

A hangja fáradt volt és megtört.

– Persze – feleltem óvatosan.

– Nézze… én nem akarom elvenni magától Gergőt. De kérem… engedje el egy kicsit! Hadd legyen önálló! Nekünk is kell saját élet…

Hallgattam. A könnyeim csorogtak. Végül csak ennyit mondtam:

– Megpróbálom…

Letettük. Azóta sem javult sokat a helyzet. Néha találkozunk ünnepeken – akkor mindenki mosolyog és úgy teszünk, mintha minden rendben lenne. De érzem: Dóra sosem fog igazán elfogadni.

A legfájdalmasabb mégis az, hogy Gergőt is elveszítem lassan. Már nem hív fel csak úgy; ha beszélünk is, mindig sietős dolga van. Néha azon kapom magam: ülök a régi fotelben és bámulom a régi családi képeket – rajtuk még együtt vagyunk mindannyian, boldogan.

Tudom: hibáztam. Talán túl sokat akartam adni magamból. Talán tényleg túl sokat vártam el tőlük – hogy minden úgy legyen, mint régen nálunk otthon volt. De vajon lehet-e egy anyának mást akarni, mint hogy szeressék és elfogadják?

Most itt ülök és azon gondolkodom: ha újrakezdhetném, másképp csinálnék-e bármit? Vagy egyszerűen ilyenek vagyunk mi magyar anyák – túl ragaszkodók? Túl sokat várunk el? Vagy csak félünk attól, hogy végleg elveszítjük azt az egyetlen embert, akiért mindent feladtunk?

Mit gondoltok? Tényleg én vagyok a hibás? Vagy van remény arra, hogy egyszer még újra igazi család lehetünk?