A fiam házas, de takarítónőt csinálna belőlem – Vajon hol rontottam el?

– Anyu, beszélhetnénk egy percet? – kérdezte Gergő, miközben a konyhaasztalnál ültem, és éppen a vasárnapi húslevest kavargattam. A hangja furcsán feszült volt, mintha valami nagyot készülne mondani.

– Persze, mondd csak! – válaszoltam, de már éreztem, hogy valami nincs rendben.

Gergő leült velem szemben. A szeme sarkában ott bujkált a bűntudat. – Tudom, hogy sokat segítettél nekünk az utóbbi időben… De Dóra és én arra gondoltunk, hogy… szóval… ha tudnál rendszeresen jönni hozzánk takarítani… természetesen fizetnénk érte.

A kanál kiesett a kezemből. – Hogy mi? – suttogtam. – Azt akarod, hogy a saját fiam fizessen nekem azért, hogy rendet rakjak nálatok?

– Anyu, kérlek… – próbálta magyarázni –, Dóra sokat dolgozik, én is túlórázom, és te olyan alapos vagy…

– És Dóra? Ő nem tud rendet tartani? – vágtam közbe.

Gergő zavartan lesütötte a szemét. – Ő… másképp csinálja a dolgokat. Tudod, nem úgy nőtt fel, mint mi.

A szívem összeszorult. Mindig is tudtam, hogy Dóra nem olyan lány, akit a fiamnak elképzeltem. Nem főzött rendesen, a lakásukban mindig rendetlenség volt, és sosem beszélgetett velem igazán. De Gergő boldogsága miatt próbáltam elfogadni őt.

Aznap este órákig forgolódtam az ágyban. Vajon tényleg ennyire szükségük van rám? Vagy csak Dóra akar megszabadulni a házimunkától? És miért érzem magam megalázva attól, hogy a saját fiam alkalmazottként kezelne?

Másnap reggel felhívtam a legjobb barátnőmet, Marikát.

– Te mit tennél a helyemben? – kérdeztem kétségbeesetten.

– Én biztosan nemet mondanék! – vágta rá Marika. – Ez nem normális! A fiadnak és a menyednek maguknak kellene megoldaniuk a háztartást.

De én nem tudtam nemet mondani Gergőnek. Mindig is ő volt az egyetlen fiam, az egyetlen támaszom mióta az apja meghalt. Így hát elfogadtam az ajánlatukat.

Az első alkalommal, amikor átmentem hozzájuk takarítani, Dóra csak egy futó „Szia”-t mondott, majd eltűnt a hálószobában. A lakásban mindenhol szétdobált ruhák, mosatlan edények és morzsák hevertek. Ahogy pakoltam utánuk, egyre nőtt bennem a düh és a szomorúság.

Később Gergő hazajött.

– Köszönjük, anyu! – mondta hálásan. – Nagyon sokat segítesz.

– Gergő… – kezdtem óvatosan –, nem gondolod, hogy Dórának is ki kéne vennie a részét?

– Ne haragudj rá – sóhajtott –, nagyon stresszes mostanában.

Hazafelé menet sírtam az autóban. Úgy éreztem magam, mint egy cselédlány a saját családomban.

A következő hetekben minden alkalommal egyre nehezebben mentem át hozzájuk. Egyik nap azonban Dóra váratlanul leült mellém.

– Erzsi néni… – kezdte halkan –, tudom, hogy nem vagyok olyan házias, mint maga volt fiatalon. De én dolgozni akarok, karriert építeni. Nem akarok egész nap főzni és takarítani.

– Értem én… – válaszoltam fáradtan –, de Gergőnek is szüksége lenne egy otthonra. Egy családra.

– És maga szerint én nem vagyok jó feleség? – nézett rám könnyes szemmel.

Nem tudtam mit mondani. Talán tényleg túl szigorú vagyok vele? Vagy csak félek attól, hogy elveszítem a fiamat?

Egy este Gergő felhívott.

– Anyu… Dóra azt mondta, hogy úgy érzi, sosem fogod elfogadni őt. Ez miattunk is nehéz most minden.

A szívem összetört. Vajon tényleg én vagyok az oka annak, hogy boldogtalanok?

Az utolsó csepp az volt, amikor Gergő egyik este sírva állított be hozzám.

– Anyu… lehet, hogy el fogunk válni Dórával. Mindenki csak hibáztatja a másikat… Én meg középen állok.

Leültem mellé és átöleltem.

– Fiam… én csak jót akartam nektek. De talán tényleg túl sokat vártam el tőletek…

Azóta sem mentem át hozzájuk takarítani. Próbálok háttérbe vonulni és hagyni őket élni a saját életüket. De minden este azon gondolkodom: vajon hol rontottam el? Lehet egy anya túl sokat szeretni? Vagy csak el kell engedni néha azt is, akit a legjobban féltünk?

Ti mit tennétek a helyemben? Vajon tényleg én vagyok az oka annak, hogy széthullik a családunk?