A fiam kidobott a házamból – Amit a padláson találtam, örökre megváltoztatta az életem

– Menj el innen, anya! Ez már nem a te otthonod! – ordította Gábor, és a hangja úgy hasított át a régi ház csendjén, mint egy törött ablaküveg szilánkja. Ott álltam a sötét előszobában, kezemben egyetlen bőrönddel, és néztem magam a tükörben: 65 év ráncai, fáradt szemek, ősz haj, remegő kéz. A szívem úgy vert, mintha ki akarna szakadni a mellkasomból.

Nem értettem. Vagy talán túl jól értettem. Az utóbbi években Gábor egyre ingerültebb lett velem. Azt mondta, csak akadály vagyok az életében. A felesége, Judit is mindig csak feszülten nézett rám, mintha minden mozdulatommal zavarba hoznám őket. A lányom, Zsuzsa már régóta Németországban él, csak karácsonykor ír egy-egy üzenetet. Egyedül maradtam ebben a házban, amelyet valaha nevetés és gyerekzsivaj töltött be.

– Gábor, kérlek… – próbáltam megszólalni, de ő csak elfordult.

– Nem érdekel! Elég volt! Mindig csak a múltat emlegeted, mindig csak panaszkodsz! Menj el! – kiabálta, és becsapta maga mögött a konyhaajtót.

A lábam magától vitt fel a lépcsőn. Tudtam, hogy nincs sok időm összeszedni a holmimat. A padlásra mentem, ahol régi dobozokat tartottam – fényképeket, leveleket, emlékeket. A porban botladozva nyitottam ki az egyik dobozt, amikor egy régi napló hullott ki belőle. Az én kézírásom volt rajta: „1959. január 3.”

Lerogytam egy régi fotelba és remegő kézzel lapozni kezdtem. Az első oldalon ott volt az esküvői képem Istvánnal – Gábor apjával –, aki már húsz éve nincs velünk. A naplóban minden benne volt: a félelmeim, amikor megszületett Gábor; a haragom, amikor István először hagyott magamra; az örömöm Zsuzsa első lépéseinél; és az a sötét titok, amit soha senkinek nem mondtam el.

„Ma este István megint későn jött haza. Azt mondta, dolgozott, de éreztem rajta az idegen parfüm illatát. Nem szóltam semmit. Csak sírtam a konyhában.”

Ahogy olvastam ezeket a sorokat, újra átéltem mindent: a magányt, a megaláztatást, azt az örökös megfelelni akarást. Mindig csak adtam – Gábornak is –, de sosem kaptam vissza semmit.

A padlás sötétjében hirtelen megértettem valamit: egész életemben féltem kimondani az igazat. Féltem attól, hogy ha elmondom Gábornak, mennyire fájt apja hűtlensége, vagy hogy mennyire egyedül éreztem magam anyaként, akkor elveszítem őt is. Inkább csendben tűrtem mindent.

A napló végén egy levél volt becsúsztatva. Gábor írta tizenhat évesen:

„Anya! Nem tudom elmondani neked, mennyire haragszom rád néha. Olyan sokszor érzem azt, hogy nem értesz meg engem. De szeretlek is. Csak néha nem tudom kimutatni.”

A könnyeim végigfolytak az arcomon. Vajon hol rontottam el? Miért lett belőle ilyen keserű ember? Miért nem tudtunk soha igazán beszélgetni?

Lent közben Gábor hangosan telefonált:

– Igen, anyám végre elmegy! Holnap jöhetnek a festők…

A szívem összeszorult. Egy pillanatig azt hittem, hogy összeesem.

Akkor döntöttem el: nem megyek el szó nélkül. Lementem a nappaliba, ahol Gábor Judittal vitatkozott.

– Gábor! – szóltam rá remegő hangon. – Ezt nem érdemlem meg.

– Anya… – kezdte volna mentegetőzni, de Judit közbevágott:

– Már rég el kellett volna költöznöd! Nekünk is jár egy kis nyugalom!

– Tudod mit? – mondtam halkan. – Egész életemben csak adtam nektek. Most először magamra gondolok.

Felvettem a kabátomat és kiléptem az ajtón. Az utcán hideg szél fújt, de valami furcsa szabadságot éreztem.

A következő hetekben egy régi barátnőmnél húztam meg magam Újpesten. Minden este olvastam a naplót és próbáltam megérteni magamat – és Gábort is. Rájöttem: egész életünkben csak szerepeket játszottunk egymásnak. Ő az örök elégedetlen fiú volt, én pedig az örök áldozat anya.

Egy hónap múlva levelet kaptam Zsuzsától:

„Anya! Hallottam mi történt… Sajnálom, hogy nem voltam ott melletted. Gyere hozzám Németországba! Szükségem van rád.”

Először nemet akartam mondani – hiszen Magyarország az otthonom –, de aztán rájöttem: talán most van itt az ideje annak, hogy új életet kezdjek.

Az utolsó estén még egyszer visszamentem a régi házhoz. Gábor nem volt otthon; csak Judit nyitott ajtót.

– Mit akarsz még? – kérdezte gúnyosan.

– Csak búcsúzni jöttem – feleltem csendesen. – És hogy megköszönjem mindazt a jót is, amit kaptam itt…

Judit arca meglepően ellágyult egy pillanatra.

– Talán tényleg jobb lesz így mindenkinek – mondta halkan.

Most itt ülök Zsuzsa konyhájában Münchenben, és nézem az unokámat játszani. Néha még mindig fáj a szívem Gábor miatt – de már nem haragszom rá annyira. Talán egyszer majd ő is megtalálja önmagát.

Vajon hányan élnek még így Magyarországon? Hány anya vagy apa érzi magát feleslegesnek saját otthonában? És vajon képesek vagyunk-e valaha tényleg megbocsátani egymásnak?