A fiam nem jött haza, mert a menye nem engedte: „Mindig csak kértek valamit, a házatok nekem semmit sem jelent”

– Nem jön haza. Megint nem. – mondtam ki hangosan, miközben a konyhaasztalon tördeltem a kezem. A férjem, Laci csak bámult maga elé, mintha már nem is lenne ereje újra és újra végighallgatni ugyanazt. – Azt mondta, Zsófi nem engedi. Hogy most nem alkalmas. Hogy túl sok a dolga. Hogy… – elcsuklott a hangom, mert tudtam, hogy ez már nem csak kifogás. Ez már döntés.

A telefon még mindig ott feküdt az asztalon, mintha várnám, hogy csörögni fog. De nem fog. Mióta a fiam, Gergő megnősült, minden megváltozott. Régen, amikor még egyedül élt Budapesten, legalább havonta egyszer hazajött. Segített a kertben, felvitte a tűzifát a padlásra, megjavította a csöpögő csapot. Most már csak ígéretek maradtak: „Majd jövő héten, anya!” „Most tényleg sok a munka!” „Zsófi is fáradt…”

– Anyu, ne haragudj, de most tényleg nem tudok menni – mondta ma is a telefonba. – Zsófi rosszul van, egész héten dolgozott, és most pihenni akar. Meg amúgy is… – itt elhallgatott. – Tudod, hogy szeretlek titeket, de most tényleg nem alkalmas.

– Persze, értem – válaszoltam halkan, de közben éreztem, hogy a szívem összeszorul. Laci rám nézett, és csak annyit mondott:

– Hagyd már, Marika! Nem fog jönni. Mindig ez van.

– De hát miért? Miért lett ilyen? Mi rosszat tettünk neki? – kérdeztem kétségbeesetten.

Laci vállat vont.

– Amióta Zsófi van neki, mintha mi már nem is számítanánk.

A faluban mindenki tudja: Gergő volt az egyetlen fiunk. Mindent érte tettünk. Amikor felvették az egyetemre, Laci két műszakot vállalt a gyárban, én meg minden hétvégén sütöttem-főztem neki, hogy legyen mit hazavinnie. Nem voltunk gazdagok, de soha nem panaszkodtunk.

Aztán jött Zsófi. Egy városi lány, akit Gergő egy céges csapatépítőn ismert meg. Az első találkozáskor kedves volt, de tartózkodó. Nem értette a falusi szokásokat: miért kell mindenből dupla adagot főzni? Miért kell előre köszönni mindenkinek az utcán? Miért baj az, ha valaki mezítláb megy ki a kertbe?

Az esküvő után Gergő egyre ritkábban jött haza. Zsófi sosem akart velünk aludni – mindig azt mondta, hogy nincs kedve vidéken lenni, nincs internet, nincs kávézó, nincs semmi „érdekes”. Egyszer azt is mondta nekem:

– Marika néni, én itt unatkozom. Nekem ez az egész ház semmit sem jelent.

Akkor még próbáltam viccelődni:

– Majd ha lesz gyereked, meglátod, milyen jó lesz itt futkározni az udvaron!

De csak elmosolyodott gúnyosan:

– Az én gyerekem biztosan nem fog tyúkok között rohangálni.

Egyre kevesebbet beszélgettünk. Ha hívtam Gergőt, mindig sietett. Ha írtam neki üzenetet, órák múlva válaszolt. Zsófi sosem vette fel a telefont – egyszer sem hívott vissza.

Aztán tavaly ősszel beázott a tető. Laci már nem bírja úgy a munkát, mint régen – fáj a háta, fáj a térde. Kértem Gergőt:

– Fiam, csak egy hétvégére gyere le! Segíts apádnak! Ha kell, fizetünk is valami szakembert, de legalább nézd meg!

– Anyu… majd megbeszélem Zsófival – mondta feszülten.

Pár nap múlva visszahívott:

– Nem tudok menni. Zsófi most nagyon érzékeny időszakban van… És amúgy is azt mondja, hogy mindig csak kértek valamit.

Ez volt az első alkalom, hogy kimondta: „Zsófi azt mondja…” Mintha már nem is lenne saját akarata.

Laci ekkor elvesztette a türelmét:

– Mondd meg neki: ha ennyire fontos neki az asszony véleménye, akkor ne is jöjjön! Majd megoldjuk magunk!

Azóta csend van. Karácsonykor sem jöttek le – csak egy futár hozott egy doboz bonbont és egy képeslapot: „Boldog ünnepeket kívánunk! Gergő és Zsófi.” Semmi több.

A szomszédasszonyom, Ilonka néni gyakran átjön teázni.

– Marika drága – mondja ilyenkor –, ne vedd magadra! A mai fiatalok már ilyenek. Nekik csak az számít, ami kényelmes.

De én tudom: ez nem igaz. Gergő nem ilyen volt! Ő volt az első a családban, aki diplomát szerzett. Mindig segített mindenkinek – még az öreg Sanyi bácsinak is bevásárolt télen.

Egy este aztán összeszedtem minden bátorságomat és felhívtam Zsófit.

– Szia Zsófi! Itt Marika néni… Csak szerettem volna megkérdezni: nincs kedvetek hétvégén lejönni? Sütök almás pitét…

Hosszú csend volt a vonalban.

– Nézze… Marika néni… Nekem most tényleg nincs időm ilyenekre. És őszintén szólva… mindig úgy érzem, hogy csak azért hívnak minket, mert kell valami. Egy kis segítség itt, egy kis pénz ott… Nem akarok ebben részt venni.

– Dehát… mi soha nem kértünk pénzt! Csak azt szeretném, ha együtt lennénk…

– Értem én – vágott közbe –, de nekem ez az egész ház semmit sem jelent. Gergőnek is mondtam: ha akar menni magához vidékre, menjen egyedül! Én biztosan nem fogok ott unatkozni.

Letettem a telefont és sírtam. Laci átölelt hátulról:

– Ne sírj már! Nem éri meg miattuk!

De hogyan ne sírjak? Hiszen minden nap arra ébredek: talán ma hív majd Gergő. Talán ma azt mondja: „Anya, jövünk!” De nem mondja.

A faluban is beszélnek rólunk:

– Látod-e azt a Marikát? A fia már sose jön haza! Biztos összevesztek…

Nem értik ők sem. Nem értik ezt senki rajtam kívül.

Tavasszal végül Laci felhívott egy helyi ácsot és ketten megcsinálták valahogy a tetőt. Drága volt – de legalább nem ázott be többé a plafon.

Egy este Gergő felhívott:

– Anya… hallottam apától, hogy megcsináltátok a tetőt… Sajnálom… Csak most minden olyan bonyolult…

– Tudom fiam – mondtam halkan –, csak azt szeretném tudni: mi történt velünk? Mikor lett fontosabb bárki más nálad?

Csend volt sokáig.

– Anya… én szeretlek titeket… De Zsófi terhes lett… És ő fél egyedül maradni… És anyósom is azt mondja neki: „Ne engedd el!” Nem akarom elveszíteni őt sem…

– De minket már elveszítettél? – kérdeztem sírva.

Nem válaszolt.

Most itt ülök az üres konyhában és azon gondolkodom: vajon minden anya átéli ezt egyszer? Hogy egyszer csak feleslegessé válik? Hogy hiába adott mindent a gyermekének – végül mégis idegen lesz belőle?

Ti mit gondoltok? Hol rontottam el? Vagy tényleg ilyenek lettek ma már a fiatalok?