A fiam nem veszi fel a telefont – Egy anya vallomása a családi távolságról és titkokról
– Miért nem veszed fel végre a telefont, Gergő? – suttogtam magam elé, miközben már harmadszor hívtam aznap. A konyhaasztalon remegő kezemmel szorítottam a mobilt, mintha azzal közelebb kerülhetnék hozzá. Az ablakon túl szürke volt az ég, és a csend csak még jobban nyomasztott. Mióta Gergő megnősült, minden megváltozott. Régen minden este beszéltünk, most pedig napokig nem hallok felőle.
A férjem, László csak annyit mondott: – Hagyd már, Éva, hadd élje az életét! – De én nem tudtam csak úgy elengedni. Hiszen ő a fiam! Hogy ne aggódnék érte? Főleg mióta Petrával élnek, mintha egyre távolabb sodródna tőlem. Az esküvőjükön még minden olyan szép volt. Petra kedves volt hozzám, mosolygott, segített a sütésben. De azóta valami megváltozott.
Egyik este, amikor már harmadik napja nem jelentkezett Gergő, elhatároztam, hogy írok Petrának. „Szia Petra! Minden rendben van veletek? Gergőt nem érem el.” – pötyögtem be az üzenetet remegő ujjakkal. Nem telt el tíz perc sem, már jött is a válasz: „Szia Éva! Igen, minden rendben van. Gergő mostanában sokat dolgozik. Majd visszahív.” Rövid volt és távolságtartó. Mintha csak egy idegennek írta volna.
Aznap este alig aludtam. Forgolódtam az ágyban, László horkolása sem tudott kizökkenteni abból a gondolatból: vajon mit rontottam el? Túl sokat kérdeztem? Túl gyakran hívtam? Talán tényleg rátelepedtem Gergőre… De hát csak szerettem volna tudni, hogy boldog-e.
Másnap délután váratlanul Petra hívott vissza. A hangja fáradt volt, mintha sírt volna.
– Éva néni… beszélhetnénk személyesen? – kérdezte halkan.
– Persze, gyere át bármikor! – mondtam izgatottan.
Petra még aznap este átjött. Leültünk a konyhában, teát főztem neki. Sokáig csak hallgattunk. Végül ő törte meg a csendet.
– Tudom, hogy aggódik Gergő miatt… de mostanában nagyon nehéz vele – kezdte halkan.
– Mi történt? – kérdeztem rémülten.
– Sokszor ideges… és néha kiabál velem. Nem akarom terhelni magát ezzel, de néha félek tőle…
A szívem összeszorult. Nem akartam elhinni, amit hallok.
– Gergő sosem volt ilyen! Biztos csak stresszes… – próbáltam mentegetni.
– Lehet… de én már nem bírom tovább – suttogta Petra könnyes szemmel.
Aznap este órákig beszélgettünk. Petra elmondta, hogy Gergő egyre többet dolgozik, gyakran ingerült, és mindentől kiborul. Néha napokig nem is beszélnek egymással rendesen. Próbáltam vigasztalni Petrát, de közben magamat marcangoltam: talán én is hibás vagyok ebben? Túl sokat vártam el tőlük? Túl gyakran szóltam bele az életükbe?
Másnap reggel Gergő végre visszahívott. A hangja fáradt volt és távolságtartó.
– Anya, kérlek… ne hívd Petrát többet mögöttem! Ez a mi dolgunk! – mondta dühösen.
– De hát aggódtam érted! Petra mondta, hogy baj van…
– Nem akarom ezt megbeszélni! – vágta rá, majd letette.
Ott maradtam a konyhában egyedül, kezemben a telefonnal. Úgy éreztem magam, mint akit kizártak a saját családjából. László csak annyit mondott: – Mondtam én neked…
Napokig nem beszéltem senkivel erről. Csak ültem otthon és néztem a régi családi fotókat: Gergő kisgyerekként az ölemben, Petra mosolyogva mellettünk. Hol rontottuk el? Hol veszítettük el egymást?
Egy hét múlva Petra újra írt: „Köszönöm, hogy meghallgatott. Most egy ideig anyukámhoz költözöm.” Szinte leestem a székről. Hogy lehetett idáig jutni? Vajon ha nem szóltam volna bele annyit az életükbe, most is együtt lennének?
Azóta sem beszéltem Gergővel hosszabban. Néha látom őt az utcán sietni munkába menet, de rám sem néz. Petra néha ír egy-egy sort: „Jól vagyok.” De érzem, hogy már semmi sem lesz olyan, mint régen.
Most itt ülök a konyhában, előttem kihűlt tea és egy üres telefon. Vajon tényleg jobb lett volna mindent rájuk bízni? Vagy egy anya sosem tud igazán kívül maradni a gyereke életén?
„Ti mit tennétek a helyemben? Meddig lehet várni arra, hogy újra közel engedjenek magukhoz azok, akiket a legjobban szeretsz?”