A fiók mélyén lapuló végrendelet – Egy elárult lány története

– Nem hiszem el, hogy ezt tetted velem, anya! – kiáltottam a nappali közepén, miközben a kezem remegett a papírlap felett. A végrendelet ott hevert előttem, fekete tintával, hivatalos pecséttel, és egyetlen szóval sem említett engem. Csak a bátyám, Gábor neve szerepelt rajta, meg az unokatestvéremé, Zsuzsié. Én? Mintha sosem léteztem volna.

A szívem hevesen vert, a torkomban gombóc nőtt. Apám csendben ült a fotelben, a tekintetét lesütötte. Nem volt bátorsága rám nézni. – Tudtad erről? – kérdeztem tőle rekedten.

– Nem… vagyis… anyád nem beszélt erről – motyogta, de a hangjában ott bujkált valami bűntudat.

Az egész lakásban fojtogató csend lett. A falon még ott lógott a közös családi fotónk, amin mindannyian mosolygunk. Most úgy éreztem, mintha az a lány a képen nem is én lennék.

Aznap este nem tudtam aludni. Folyton az járt a fejemben: miért? Mit tettem, hogy anyám kitörölt az életéből? Gyerekkoromban mindig azt hittem, én vagyok a kedvence. Ő tanított meg főzni, együtt jártunk piacra szombatonként, ő vigasztalt, amikor először összetörték a szívemet. Most pedig… semmi.

Másnap reggel Gábor már a konyhában várt rám. – Ne haragudj rám, Anna – mondta halkan. – Én sem tudtam erről. Anyu sosem beszélt róla velem sem.

– De hát miért? – kérdeztem kétségbeesetten. – Mit tettem?

Gábor csak megrázta a fejét. – Talán valami félreértés… vagy valami régi sérelem? Emlékszel arra a veszekedésre három éve?

Persze, hogy emlékeztem. Akkor vesztünk össze utoljára anyával igazán csúnyán. Azt mondtam neki, hogy sosem ért meg engem igazán. Ő sírt, én pedig becsaptam az ajtót. De hát… ez csak egy veszekedés volt! Minden családban vannak ilyenek.

Napokig csak bolyongtam a lakásban. Apám kerülte a tekintetemet, Gábor próbált vigasztalni, de minden szava csak olaj volt a tűzre. Zsuzsi is felhívott: – Anna, ne haragudj rám! Én sem kértem semmit… Nem tudom, miért így döntött.

A munkahelyemen is mindenki észrevette rajtam a változást. A kolléganőm, Éva félrehívott: – Anna, mi történt? Olyan vagy, mint aki elveszett valamit.

– Elvesztettem is – suttogtam. – Az anyámat.

Aztán egy este elővettem egy régi naplót, amit még anyám írt fiatal korában. Lapozgattam benne, hátha találok valami választ. Egy helyen ezt olvastam: „Félek attól, hogy Anna egyszer elfordul tőlem. Néha úgy érzem, nem tudom elég jól szeretni.”

Sírtam. Talán tényleg hibáztam? Vagy ő félt attól, hogy nem vagyok elég jó lánya?

A temetés után mindenki összegyűlt nálunk. A rokonok suttogtak, néha rám pillantottak sajnálkozva vagy éppen kíváncsian. Egyikük odajött hozzám: – Anna, ne vedd magadra! Az ilyen dolgok néha nem rólunk szólnak.

De hogyan ne vegyem magamra? Az egész életemet meghatározza ez a döntés.

Egy este végül apám leült mellém. – Anna, tudnod kell valamit – kezdte nehézkesen. – Anyád utolsó hónapjaiban nagyon beteg volt… néha zavarodott is. Lehet, hogy nem volt már tiszta az elméje, amikor aláírta azt a papírt.

– De akkor miért nem szólt senki? Miért nem lehetett ezt megbeszélni? – fakadtam ki.

Apám csak sírt. Akkor először láttam őt igazán megtörten.

Azóta eltelt pár hónap. Próbálom feldolgozni mindezt: az elárultatást, a fájdalmat és azt a rengeteg megválaszolatlan kérdést. Néha úgy érzem, sosem fogom megtudni az igazságot.

De vajon lehet-e megbocsátani valakinek úgy is, hogy már nincs köztünk? És hogyan lehet újra bízni azokban, akiket szeretünk?

Ti mit tennétek a helyemben?