A fiúk hallgatása – Egy magyar anya vallomása
– Miért nem hívsz fel soha, Gergő? – kérdeztem halkan, miközben a telefonban csak a vonal zúgását hallottam. A fiam sóhajtott, aztán valami mormogást hallottam, de már nem is tudtam eldönteni, hogy nekem szólt-e vagy csak magának. Aztán letette.
Ott ültem a konyhaasztalnál, a régi viaszosvászon terítőn morzsák, az ablakon túl szürke novemberi délután. A ház üres volt, csak a falióra kattogott. Eszter, a kisebbik lányom, hetente jön, hoz kenyeret, tejet, néha süteményt is. Zsuzsa, a nagyobbik, minden vasárnap rám ír Messengeren: „Anya, hogy vagy?” De a fiaim… Gergő, András és Balázs… mintha elnyelte volna őket a föld.
Pedig mindent megtettem értük. Egyedül maradtam velük, amikor az apjuk, Laci, meghalt tüdőrákban. Akkor Gergő volt tizennégy, András tizenkettő, Balázs tíz. A lányok még kisebbek. Éjjelente sírtam a fürdőszobában, hogy ne hallják. Reggelente erősnek mutattam magam: „Nem baj gyerekek, együtt mindent kibírunk!” – mondtam nekik újra meg újra.
Aztán jöttek a kamaszévek. Gergő dühös lett mindenre: rám, az iskolára, az egész világra. András bezárkózott a szobájába, órákig hallgatta a zenét fejhallgatóval. Balázs meg csak csendben figyelt mindent, mintha már akkor is tudta volna, hogy jobb nem szólni semmit.
Egyik este Gergő becsapta maga mögött az ajtót. – Elegem van ebből az egészből! – kiabálta. – Nem vagyok az apám! Nem akarok úgy élni! – És elrohant. Utána mentem az utcára pizsamában, zokniban a sárban. A szomszédok néztek az ablakból. Végül hajnalban jött haza. Nem beszéltünk róla többet.
Az évek teltek. Dolgoztam a helyi varrodában, néha takarítottam is mellé. A lányok segítettek otthon: főztek, mostak, tanultak velem együtt. A fiúk viszont egyre inkább eltávolodtak. Gergő elment Pestre egyetemre, aztán ott is maradt. András Németországba költözött egy lánnyal. Balázs Szegeden lett informatikus. Karácsonykor néha hazajöttek – de mindig siettek vissza.
Egy karácsony este Gergő és András összevesztek valamin – talán azon, ki örökli majd apjuk óráját. Kiabáltak egymással a nappaliban. Próbáltam békíteni őket: – Fiúk, ne veszekedjetek már! – De rám se néztek.
Aztán egyszer csak nem jöttek többet együtt haza. Mindig külön-külön jelentkeztek be: „Anya, most nem érek rá”, „Majd jövő hónapban”, „Sok a munka”.
A lányok maradtak mellettem. Eszter minden reggel felhív: „Anya, megittad a gyógyszert?” Zsuzsa elintézi az orvost, segít az interneten ügyeket intézni. De a fiaim… Mintha nem is lennének már.
Egyszer Eszter megkérdezte: – Anya, miért nem beszélsz velük? Miért nem mondod el nekik, hogy hiányoznak?
– Mit mondjak? – kérdeztem vissza. – Hogy fáj? Hogy haragszom rájuk? Hogy félek attól, hogy egyszer meghalok úgy, hogy nem is tudják?
Eszter csak megölelt.
Egyik este Balázs felhívott. Ritka alkalom volt ez. – Szia anya – mondta halkan. – Csak azt akartam mondani… hogy… köszönöm mindent.
Megállt bennem az ütő. – Mi történt? – kérdeztem aggódva.
– Semmi… csak… mostanában sokat gondolok apára… meg rád is…
Hallgattunk.
– Szeretnék hazamenni hétvégén – mondta végül.
Aznap este sírtam örömömben és félelmemben is. Vajon mit mondjak majd neki? Hogy ne érezze bűntudatnak azt a szeretetet, amit adni próbál?
A hétvégén Balázs tényleg hazajött. Leültünk teázni a konyhában.
– Anya… tudom, hogy nem voltam jó fiú…
– Ne mondj ilyet! – vágtam rá gyorsan.
– De igen… mindig azt éreztem, hogy nekem kell erősnek lennem… hogy nem mutathatom ki…
– Mit? – kérdeztem halkan.
– Hogy félek… hogy hiányzik apa… hogy hiányzol te is…
Megfogtam a kezét.
– Én is félek néha – mondtam neki őszintén először évek óta.
Azóta Balázs gyakrabban hív. De Gergő és András továbbra is hallgatnak.
Most itt ülök újra az asztalnál. A falióra kattogása lassan összefolyik a gondolataimmal.
Vajon hol rontottam el? Lehet még hidat építeni a csend fölé? Vagy vannak szavak, amiket már sosem mondunk ki egymásnak?