A folyó titka – Egy magyar asszony és a hatalom árnyéka
– Nem hagyhatom, hogy a folyó még egy lelket elnyeljen – suttogtam magam elé, miközben a hajnali ködben mezítláb tapostam a hideg iszapot. A Tisza partján álltam, kezemben rozsdás vödörrel, ahogy minden reggel az elmúlt ötven évben. A kezem ráncos volt, mint a kiszáradt föld, és a szívem is éppoly nehéz. Egyedül éltem a falu szélén, egy vályogházban, ahol a szegénység nem szégyen volt, hanem sors.
Aznap reggel azonban valami más volt a levegőben. A folyó morajlása mintha figyelmeztetett volna. Amikor lehajoltam vízért, egy tompa puffanást hallottam. Először azt hittem, egy faág zuhant a vízbe, de aztán meghallottam egy elfojtott nyögést. Megdermedtem. A folyó sosem hazudik – ezt mindig mondta az uram, Isten nyugosztalja.
A víz felszínén egy sötét csomag sodródott lefelé. Közelebb léptem, és akkor láttam meg: egy férfi teste volt, összekötözött kézzel-lábbal, arccal lefelé. A szívem kihagyott egy ütemet. – Jézusom! – kiáltottam fel halkan. Nem gondolkodtam tovább: beléptem a jeges vízbe, a ruhám rám tapadt, de csak húztam ki magam után azt az idegent.
A parton térdre estem mellette. Az arca felismerhetetlen volt a sártól és vértől, de amikor a nyakához értem, gyenge pulzust éreztem. – Még él! – leheltem megkönnyebbülten. Egy rozsdás bicskával elvágtam a köteleket. A férfi köhögni kezdett, vizet hányt fel. – Maradjon velem! – rimánkodtam neki.
Vonszolni kezdtem hazáig. Minden lépés fájt, de nem adhattam fel. Otthon betakartam, tüzet raktam, teát főztem. Órákig ültem mellette, néha magamban beszélve: – Nem tudom ki maga, de most már hozzám tartozik.
Amikor magához tért, csak annyit suttogott: – Hol vagyok? Ki maga? – Itt vagyunk Tiszabercelen – válaszoltam. – Én vagyok Szabó Julianna. Maga meg most már az én vendégem.
A férfi napokig lázas volt. Néha félrebeszélt: – Árulás… testvér… pénz… ne hagyjatok meghalni…
Egyik este végre tiszta pillantással nézett rám: – Nem emlékszem semmire… csak arra, hogy valaki elárult…
– Ne beszéljen most erről – mondtam szelíden. – Itt biztonságban van.
De a falu nem maradt sokáig csendes. Egy este két sötét autó állt meg a házam előtt. Három idegen kopogott be durván:
– Jó estét! Keresünk valakit… Egy férfit láttak a folyónál…
– Nem láttam senkit – hazudtam remegő hangon. – Csak a folyó beszél hozzám éjjelente.
Az egyikük gyanakodva nézett végig rajtam:
– Friss nyomok vannak az udvaron…
– Néha ruhát mosok a folyóban – feleltem gyorsan.
Végül elmentek. Aznap éjjel nem aludtam semmit. A férfi reszketve kapaszkodott belém:
– Ha megtalálnak itt… magát is bántani fogják…
– Nem félek én már senkitől – mondtam neki. – Annyi mindent kibírtam már.
Ahogy teltek a napok, lassan visszatért az emlékezete. Egyik reggel így szólt:
– A nevem László… László Gábor…
Megállt bennem az ütő: ezt a nevet hetek óta mondta be minden híradó. Az ország leggazdagabb embere eltűnt, családja milliókat ajánlott fel annak, aki megtalálja.
– Maga az? – kérdeztem döbbenten.
– Igen… de már nem vagyok az az ember…
Elmesélte: testvére, Gergely csalta csapdába. Hatalomvágyból meg akarta ölni, hogy övé legyen minden cég és vagyon.
– A pénz mindent megmérgezett – mondta László keserűen. – A családunkat is.
– A vér nem mindig jelent szeretetet – válaszoltam halkan.
Egy reggel rendőrök és újságírók lepték el az udvart. Lászlót felismerték; mentőt hívtak hozzá. Az országos hírekbe kerültünk: „Falusi asszony mentette meg az eltűnt milliárdost!”
A kórházban László ragaszkodott hozzá, hogy mellette maradjak. A testvére letartóztatása után azt mondta nekem:
– Maga nélkül most nem élnék. Hálából mindent megadnék magának: házat, pénzt, gondtalan életet…
Megráztam a fejem:
– Nem kell nekem semmi más, csak béke és tiszta lelkiismeret. A pénz sosem hozott boldogságot senkinek.
László sírt. – Maga tanított meg rá, hogy az élet értékét nem forintban mérik.
Hónapokkal később visszatért hozzám a faluba. Egy alapítványt hozott létre „Szabó Julianna” néven: idős asszonyokat segítettünk vele szerte az országban.
Egy napon fiatal önkéntesek jelentek meg nálam: közösségi házat építettek a nevemmel a faluban.
László újra eljött hozzám:
– Maga nélkül elvesztem volna – mondta csendesen.
– Az ember akkor lesz valaki, ha adni tud anélkül, hogy bármit várna cserébe – feleltem neki.
A folyó partján ülve néztem utána, ahogy távozott. A víz csillogott a lemenő nap fényében.
Most itt ülök öregen és csendben, de tudom: minden tettünk hullámokat vet mások életében is.
Vajon hányan hiszik még ma Magyarországon, hogy egyetlen jó szándékú cselekedet képes megváltoztatni egy ember vagy akár egy egész közösség sorsát? Önök mit tettek volna a helyemben?