A futás vége – Egy katona és egy kislány története a Margitszigeten

– Ne add fel, Anna! – hallottam mögöttem a hangot, miközben a lábaim már szinte ólomból voltak. A Margitszigeti futópályán futottam az első 5 kilométeres versenyemen, és úgy éreztem, mindenki megelőz. A nap perzselt, a tüdőm égett, és csak egy dolog járt a fejemben: miért is jelentkeztem erre? Anyám hangja visszhangzott bennem: „Úgysem fogod végigcsinálni, Anna. Mindig mindent feladsz.”

A könnyeim összefolytak az izzadsággal. Már csak pár száz méter volt hátra, de minden lépés fájt. Ekkor ért mellém egy magas, izmos férfi katonai pólóban. Láttam rajta, hogy könnyedén beérhetne a célba, de lelassított hozzám.

– Anna vagy, ugye? – kérdezte mosolyogva.

– Igen… – lihegtem.

– Gábor vagyok. Látom, küzdesz. Tudod, én is először futottam le öt kilométert, amikor leszereltem. Akkor azt hittem, sosem fog menni. De valaki mellettem maradt, és végig biztatott. Most én vagyok itt neked.

Nem tudtam mit mondani. Csak bólintottam, és próbáltam nem sírni. Gábor mellettem futott, minden lépésnél mondott valami bátorítót:

– Minden lépés közelebb visz a célhoz. Nem számít, hányan előznek meg. Az számít, hogy te végigcsinálod.

A tömeg szélén megláttam anyámat és apámat. Anyám karba tett kézzel állt, arcán az a tipikus szkeptikus kifejezés. Apám viszont integetett és kiabált:

– Hajrá Anna! Meg tudod csinálni!

Anyám odafordult hozzá:

– Minek biztatod? Úgyis feladja.

Ez a mondat úgy vágott belém, mint egy kés. Gábor rám nézett.

– Ne rájuk figyelj. Ez most csak rólad szól. Csak te számítasz.

A lábaim remegtek, de valahogy mégis mentem tovább. Gábor végig ott volt mellettem. A cél előtt pár méterrel megállt.

– Menj előre! Ez a te győzelmed!

Nem hittem el, hogy tényleg beérek. Amikor átléptem a célvonalat, kitört belőlem a sírás. Apám odarohant hozzám, átölelt.

– Büszke vagyok rád! – mondta könnyes szemmel.

Anyám csak állt ott némán. Gábor odalépett hozzá.

– Tudja, néha csak egy kis biztatás kell ahhoz, hogy valaki elhiggye: képes rá.

Anyám rám nézett, mintha először látna igazán.

– Sajnálom, Anna – mondta halkan. – Talán nem kellett volna mindig kételkednem benned.

Aznap este otthon csend volt vacsoránál. Apám mosolygott rám, anyám pedig csak nézett maga elé. Végül megszólalt:

– Tudod… amikor én voltam fiatal, engem sem biztatott senki. Talán ezért vagyok ilyen veled is.

Megfogtam a kezét az asztal alatt.

– Most már tudod, milyen sokat jelent egy jó szó – mondtam neki halkan.

Azóta minden héten együtt futunk apával és néha anyával is. Gáborral is tartjuk a kapcsolatot; néha eljön velünk futni vagy csak beszélgetünk egy padon ülve a Margitszigeten. Ő lett az én példaképem: nem azért, mert katona volt, hanem mert megmutatta, hogy az igazi erő nem mindig abban rejlik, hogy elsőként érünk célba – hanem abban, hogy segítünk másokon útközben.

Sokszor gondolkodom azon: mi lett volna velem Gábor nélkül? Vajon hányan vannak még körülöttünk, akiknek csak egy jó szóra lenne szükségük? Te mit tennél a helyemben? Megállnál valakiért a saját célod előtt?