A gyerekeink ki akartak tenni minket a saját házunkból: Egy árulás története a magyar valóságban

– Hogy képzelitek ezt? – kiáltottam el magam, miközben a konyhaasztalnál ültem, kezem remegett a papírok felett. Gábor, a fiam, lesütött szemmel állt az ajtóban, Dóra pedig karba tett kézzel nézett rám, mintha valami idegen lennék. Mária, a feleségem, némán sírt mellettem. A levegőben ott vibrált az árulás, amit soha nem gondoltam volna, hogy a saját gyerekeimtől kell átélnem.

Az egész egy ártatlan beszélgetéssel kezdődött tavaly ősszel. Gáborék egyre többet panaszkodtak arról, hogy mennyire nehéz manapság lakáshoz jutni Budapesten. Dóra is gyakran emlegette, hogy mennyire szűkös az albérlet a barátjával Zuglóban. Mi Máriával mindig azt mondtuk: „Ezért dolgoztunk egész életünkben, hogy nektek könnyebb legyen.” Aztán jött az ötlet: költözzünk össze mindannyian a családi házba, amit még apámtól örököltem és évtizedekig újítottunk fel. Először boldog voltam – végre együtt a család! De aztán minden megváltozott.

Az első hónapokban még minden rendben ment. Gábor és Dóra is segítettek a ház körül, Mária örült, hogy újra tele van élettel az otthonunk. De aztán jöttek az apróbb viták: ki használja többet a fürdőt reggelente, ki főzhet hétvégén, ki fizeti a rezsit. Egyik este Dóra odavágta: „Ez már nem csak a ti házatok! Mi is itt élünk!” Akkor még csak legyintettem.

Aztán egy nap Gábor beállított egy ügyvéddel. Először azt hittem, valami vicc. De nem volt az. Azt akarták, írjuk át a házat közös tulajdonra – „hogy mindenki biztonságban legyen”, mondta Gábor. Mária zokogott. Én pedig csak ültem ott, és nem értettem: hol rontottuk el? Hogy lehet az, hogy azok a gyerekek, akikért mindent feláldoztunk, most úgy néznek ránk, mint akadályra?

– Apa, ez így igazságos – próbálta magyarázni Dóra. – Mi is beletesszük a részünket. Nem akarunk örökké albérletben élni.

– De ez a mi házunk! – sziszegte Mária könnyek között. – Az apátokkal együtt építettük fel tégláról téglára! Nektek akartuk adni… de nem így!

A következő hetekben minden beszélgetés veszekedéssé fajult. Gábor rideg lett, Dóra pedig egyre inkább úgy viselkedett, mintha máris ő lenne a ház úrnője. Egyik este hallottam, ahogy a szobájában telefonál: „Majd meglátjuk, meddig bírják még… Ha nem írják alá, mehetnek idősek otthonába.”

Aznap éjjel alig aludtam. Mária mellettem sírdogált csendben. Reggelre megöregedtem tíz évet. Azon gondolkodtam: tényleg ennyit ér az egész életünk munkája? Egy ház miatt képesek lennének kidobni minket?

A faluban hamar elterjedt a hír. A szomszédok hol sajnálkozva néztek ránk, hol suttogva beszéltek mögöttünk. A templomban is éreztem a tekinteteket vasárnaponként. Anyám hangja csengett a fülemben: „A család szent dolog.” De mit tegyek, ha pont a család az, ami összetör?

Egy nap Mária összepakolt néhány ruhát és azt mondta: „Nem bírom tovább.” Elment a nővéréhez vidékre pár napra. Egyedül maradtam a házban Gáborral és Dórával. Kerülgettük egymást, mint macska az egérlyukat. Egy este Gábor leült mellém.

– Apa… Nem akarjuk bántani anyát meg téged. Csak… féltünk attól, hogy ha veletek történik valami, mi lesz velünk? A lakásárak elszálltak… Nekünk is biztosíték kell.

– Biztosíték? – kérdeztem keserűen. – Az én életem munkája csak egy biztosíték neked?

Gábor nem válaszolt. Felállt és kiment.

Az ügyvéd újra jött. Most már fenyegetőbb hangnemben beszélt: „Ha nem írják alá az átiratot, jogi útra tereljük az ügyet.” Ott ültem egyedül az asztalnál – ugyanott, ahol harminc éve Máriával először álmodoztunk arról, milyen lesz majd itt együtt öregedni.

Végül elmentem a helyi jegyzőhöz tanácsot kérni. Ő csak annyit mondott: „Zoltán bátyám, sajnos sok ilyen eset van mostanában… A generációk már nem értik egymást.”

Mária visszajött pár nap múlva. Megöleltük egymást némán. Úgy döntöttünk: nem adjuk fel a házat. Ha kell, bíróságra megyünk – de nem engedjük, hogy azok dobjanak ki minket, akikért mindent feladtunk.

Azóta csendes háború dúl köztünk és a gyerekeink között. Már nem beszélgetünk vacsoránál; mindenki külön eszik. Néha hallom Gábort telefonálni ingatlanosokkal… Dóra is egyre többet van távol.

Nézem Máriát esténként: megtört lett és szomorú. Én is öregebbnek érzem magam minden nappal.

Vajon tényleg ennyit ér ma Magyarországon egy család? Egy ház többet érhet mindennél? Hol rontottuk el? Vagy csak ilyen lett ez a világ?