A ház, ami mindent elvett – Egy családi döntés ára

– Nem hiszem el, hogy ezt tényleg megteszed, Zsuzsa! – csattant fel anyósom, amikor megtudta, hogy bérleti díjat kérünk az öccsééktől. A konyhában álltam, a kezem remegett a kávéscsésze felett, és próbáltam nem sírni. A férjem, Gábor csak némán nézett rám, mintha azt várná, hogy majd én oldom meg ezt is.

Pedig minden olyan egyszerűnek tűnt. Amikor Gábor öccse, András elvesztette az állását, és a feleségével, Katával két gyerekkel az utcára kerültek volna, felajánlottuk nekik a régi házunkat Kispesten. Nem volt palota, de tiszta, meleg otthon – és mi is épp most költöztünk új lakásba Zuglóba. Azt gondoltam, segítünk, de közben nekünk is szükségünk volt arra a pénzre: Gábor vállalkozása épphogy csak elindult, én pedig részmunkaidőben dolgoztam egy könyvelőirodában.

– Csak annyit kérünk, amennyit egy idegennek is kérnénk – mondtam akkor Andrásnak. – Nem akarunk rajtatok nyerészkedni.

András először hálás volt. Láttam rajta a megkönnyebbülést. De amikor meghallotta az összeget – 120 ezer forint havonta –, elkomorult.

– Zsuzsa, ez nekünk most nagyon sok – mondta halkan. – Nem lehetne kevesebb?

– Mi is törlesztjük a hitelt – próbáltam magyarázni. – És ha nem ti laknátok ott, kiadnánk másnak.

Azt hittem, megértik. De másnap már jött is az üzenet Katától: „Anyósod szerint szégyen, hogy pénzt kérsz a családtól.”

Innentől minden megváltozott. Az anyósom nem hívott többé vasárnapi ebédre. A családi csoportban csak ritkán szóltak hozzám. Gábor egyre feszültebb lett; esténként hallottam, ahogy a fürdőben halkan telefonál Andrással, de egyre rövidebbek lettek ezek a beszélgetések.

Egy este Gábor rám förmedt:

– Miért nem engedted el nekik legalább az első két hónapot? Anyám is mondta, hogy ez így túl szigorú.

– És miből fizetjük ki a villanyt meg a gázt? – kérdeztem vissza. – Vagy szerinted nekem mindegy?

Aztán már nem beszéltünk erről. Csak hallgattunk egymás mellett az ágyban. A ház kiadása helyett mintha a szívemet adtam volna bérbe: minden nap egy kicsit kevesebb maradt belőle.

A következő hónapban Andrásék késve fizettek. Kata rám írt: „Bocsánat, most tényleg nem tudjuk időben utalni.” Megértettem őket – de közben ott voltak a saját számláink is. Egyik este Gábor anyja felhívott:

– Zsuzsa, te csak a pénzt nézed? Hát nem látod, hogy Andrásék szenvednek?

– Én is szenvedek – suttogtam bele a telefonba. De ezt már nem hallotta meg.

A karácsony rémálom lett. A családi vacsorán mindenki került engem. Az asztal végén ültem, mint egy idegen. Amikor ajándékot adtam András gyerekeinek, Kata csak annyit mondott:

– Köszönjük… legalább ezt nem számlázod ki?

A könnyeim végigfolytak az arcomon az éjszaka közepén. Gábor hátat fordított nekem az ágyban.

Aztán jött a fordulat: András talált munkát, és bejelentették, hogy elköltöznek. Nem mondtak köszönetet. Csak egy üzenet jött Katától: „Remélem, most már boldog vagy.”

Azóta csend van. Gábor hónapokig nem beszélt az öccsével vagy az anyjával. Én pedig minden nap azon gondolkodom: tényleg én vagyok a hibás? Lehet-e úgy segíteni valakinek, hogy közben ne veszítsd el önmagad? Vagy tényleg igaz, hogy ahol pénz kerül a családba, ott előbb-utóbb mindenki ellenséggé válik?

Néha azt kívánom, bárcsak visszaforgathatnám az időt – de vajon akkor másképp döntenék? Vagy csak újra ugyanebbe a csapdába esnék bele?

Mit gondoltok? Tényleg én vagyok a fekete bárány… vagy csak túl nagy árat fizettem azért, hogy segíteni akartam?