A ház, amit mások álmaiért építettem
– Nem értem, miért nem tudtok örülni neki! – kiáltottam elcsukló hangon, miközben a frissen festett nappali közepén álltam. A festékszag még ott lebegett a levegőben, de a fiam, Gergő, csak a padlót bámulta, míg a menye, Eszter, idegesen babrálta a telefonját.
– Anya, mi ezt már megbeszéltük… – kezdte Gergő halkan, de én nem hagytam.
– Mit beszéltünk meg? Hogy évekig robotolok Németországban, minden fillért félreteszek, hogy végre legyen egy közös otthonunk? Hogy együtt éljünk, ahogy régen? – A hangom remegett, de nem tudtam visszafogni magam.
Eszter felnézett rám. – Nekünk más terveink vannak. Gergőnek jó állása van Budapesten, én is ott dolgozom. Nem akarunk visszaköltözni vidékre…
A szívem összeszorult. Minden egyes szóval úgy éreztem, mintha egy-egy téglát húznának ki abból a házból, amit annyi évig építettem – nemcsak kőből és cementből, hanem reményből és áldozatból.
Tizenöt évvel ezelőtt indultam el Hajdúszoboszlóról egy hajnali vonattal. Akkor még Gergő csak tizenkét éves volt. Az apja már rég elhagyott minket, én pedig úgy éreztem, nincs más választásom: el kell mennem dolgozni, hogy legyen miből megélni. Németországban takarítottam, időseket gondoztam, minden karácsonykor sírva hívtam haza Gergőt telefonon. Mindig azt mondtam magamnak: egyszer majd visszatérek, és újra együtt leszünk.
Az évek múltak. Gergő felnőtt, egyetemre ment Budapestre. Én pedig minden hónapban utaltam haza a pénzt: először csak a számlákra, aztán félretenni kezdtem. Minden szabad percemet azzal töltöttem, hogy álmodozom: egy nagy ház kerttel, ahol majd Eszterrel főzünk lekvárt nyáron, Gergő pedig a garázsban barkácsol. Azt hittem, ha mindent előkészítek nekik, ők is ezt akarják majd.
Amikor végre hazaköltöztem és elkezdtem építeni a házat, mindenki csodálkozott a faluban. – Minek neked ekkora ház egyedül? – kérdezte Marika néni a szomszédból. – Nem leszel te magányos ebben?
– Nem leszek – feleltem magabiztosan. – Jönnek majd a fiatalok is.
Most itt álltam a kész házban, és ők csak néztek rám szomorúan.
– Anya… – Gergő közelebb lépett. – Sajnálom. Tudom, mennyit dolgoztál ezért. De nekünk most ott van az életünk…
– És én? – kérdeztem halkan. – Én hol vagyok ebben az életben?
Eszter odalépett hozzám és megfogta a kezem. – Nem akarjuk, hogy egyedül legyél. De nem tudunk mindent feladni…
A könnyeim végigfolytak az arcomon. Hirtelen minden emlék rám szakadt: az éjszakai műszakok fájdalma, a hideg német télben eltöltött magányos esték, a reménykedés minden hazautaláskor.
– Akkor miért nem mondtátok korábban? Miért nem mondtad el nekem, Gergő?
A fiam csak megrázta a fejét. – Mindig azt láttam rajtad, hogy ez tart életben. Nem akartalak megbántani…
– De most mégis megtetted – suttogtam.
Aznap este egyedül maradtam az üres házban. A falak visszhangozták minden lépésem. Leültem az ablak elé és néztem a kertet: ott állt a diófa, amit még anyámmal ültettünk gyerekkoromban. Eszembe jutottak azok az idők, amikor még minden egyszerűbb volt: egy tál gulyásleves mellett összegyűlt a család.
Másnap reggel Marika néni átjött egy tál pogácsával.
– Na mi van, Ilonka? Megjöttek a fiatalok?
– Megjöttek… de mennek is vissza Pestre – mondtam keserűen.
Marika néni leült mellém. – Tudod, az én lányom is ott él már húsz éve. Először haragudtam rá érte… De aztán rájöttem: nem lehet senkit sem visszatartani ott, ahol nem boldog.
– És te boldog vagy itt egyedül?
– Néha igen, néha nem. De legalább tudom: mindent megtettem értük.
Napokig csak bolyongtam a házban. Minden szobában ott volt egy-egy emlék: Gergő gyerekkori rajza az íróasztalon; Eszter kedvenc bögréje a polcon; az üres vendégszoba, amit nekik rendeztem be.
Egy este Gergő felhívott videón.
– Anya… ne haragudj ránk! Szeretünk téged. Gyere fel hozzánk hétvégén! Vagy ha akarod… eljössz velünk nyaralni nyáron?
Elmosolyodtam a képernyő előtt. Talán tényleg nem lehet visszahozni azt, ami elmúlt. Talán nem is kell mindig mindent együtt csinálnunk ahhoz, hogy család legyünk.
De mégis… minden este felteszem magamnak a kérdést:
Vajon tényleg magamnak építettem ezt a házat? Vagy csak egy álmot kergettem, ami sosem volt igazán az enyém?
Ti mit tennétek az én helyemben?