A ház, amit nem örökölhettek – Egy magányos élet utolsó nagy döntése

– Már megint itt vagy, Zsuzsa? – kérdezte élesen az unokahúgom, amikor kinyitottam az ajtót. Az arca fáradt volt, de a szemeiben ott csillogott az a mohó kíváncsiság, amit már hónapok óta ismertem. – Csak beugrottam megnézni, hogy vagy, néni – mondta, de tudtam, hogy hazudik. Mindig ugyanaz: körülnéz, mintha csak érdekelné a rend vagy a virágok az ablakban, de valójában minden alkalommal a házat méri fel.

Hatvanéves vagyok. Egyedül élek ebben a régi, kétszintes házban Kispesten. A férjemmel építettük még a rendszerváltás után, amikor mindenki azt hitte, hogy most már tényleg jobb lesz. De nem lett jobb. A férjem elhagyott egy fiatalabb nőért, és soha nem lett gyerekünk. Azóta csak a magány maradt és a család, akiknek sosem voltam elég fontos – csak most, hogy már öregszem és közeleg a vég.

Az utóbbi években egyre gyakrabban jöttek látogatóba. Először csak névnapokon, aztán már minden hónapban. Mindig hoztak valami apróságot: egy doboz bonbont, egy csokor virágot. De sosem kérdezték meg igazán, hogy vagyok. Csak azt firtatták óvatosan: „És mondd csak, Zsuzsa néni, gondoltál már arra, hogy mi lesz a házzal?”

Egyik este ültem a konyhában, néztem az üres teáscsészét és hallgattam az óraketyegést. Eszembe jutott anyám temetése. Akkor is mindenki csak az örökségről beszélt a ravatalozó előtt. „Ki kapja a porcelán készletet?” „A lakást el kellene adni.” Senki sem sírt igazán. Akkor megfogadtam: velem ez nem történhet meg.

Másnap elmentem egy ügyvédhez. Azt mondta: „Zsuzsanna néni, teljesen jogában áll eldönteni, ki örökölje a vagyonát.” Megírtuk a végrendeletet. Nem hagyok semmit azoknak, akik csak a pénzemre várnak. Az egész házat és minden megtakarításomat egy alapítványnak adom majd – olyannak, amelyik árva gyerekeket támogat.

De ezt senkinek sem mondtam el. Játszottam tovább a szerepet: a kedves nagynéniét, aki hálás minden látogatásért. Figyeltem őket: hogyan néznek körül, hogyan suttognak egymás között, amikor azt hiszik, nem hallom.

Egy vasárnap délután különösen emlékezetes volt. A család nagy része összegyűlt nálam – mintha valami ünnep lenne. A nappaliban ültek: Klári néni és férje, Laci bácsi; az unokatestvérem fia, Gergő; és persze az unokahúgom, Éva is ott volt. A beszélgetés hamar átfordult panaszkodásba: „Milyen drága mostanában minden!” „A lakásárak az egekben!” „Ha nekünk lenne egy ilyen házunk…”

Éva egyszer csak odafordult hozzám:
– Zsuzsa néni, gondoltál már arra, hogy mi lesz veled? Nem félsz egyedül itt?
– Nem félek – feleltem halkan. – Megtanultam egyedül lenni.
– De hát mi mindig itt vagyunk neked! – vágta rá gyorsan Gergő.
Felnevettem.
– Igen? És mikor hívtatok fel utoljára csak azért, hogy megkérdezzétek, hogy érzem magam?
Csend lett. Klári néni zavartan igazgatta a terítőt.

Aznap este Éva maradt utoljára. Megpróbált közelebb férkőzni hozzám.
– Tudod, Zsuzsa néni… mi tényleg aggódunk érted.
– Tudom – mondtam keserűen –, de nem miattam aggódtok igazán.

A napok teltek. Egyre jobban éreztem magam attól a gondolattól, hogy végre én döntök a sorsomról. Néha bűntudatom volt – mégiscsak a családomról van szó –, de aztán eszembe jutott minden elfelejtett születésnapom, minden üres karácsonyom.

Egyik reggel levelet kaptam az alapítványtól: „Köszönjük bizalmát és nagylelkűségét!” Elmosolyodtam. Elképzeltem azt a sok gyereket, akik majd egyszer ebben a házban nevetnek vagy tanulnak – talán pont olyan magányosak most, mint én voltam egész életemben.

A család persze semmit sem sejtett. Egyre türelmetlenebbek lettek. Egyik este Éva felhívott:
– Zsuzsa néni, ugye tudod, hogy bármikor segítünk? Ha kellene valami… vagy ha úgy érzed, hogy már nem bírod egyedül…
– Köszönöm – mondtam –, de jól vagyok.
Letettem a telefont és sírtam. Nem azért, mert bántottak volna – hanem mert rájöttem: sosem voltam nekik fontos igazán.

Most itt ülök az ablakban és nézem az őszi esőt. A ház csendes; csak én hallom benne a múlt emlékeit. De már nem félek attól, hogy elmegyek innen egyedül.

Vajon mit gondolnak majd rólam azok, akik csak a pénzemre vártak? Vajon lesz-e valaki, aki egyszer tényleg hiányol majd engem – vagy csak a házat fogják sajnálni?

Ti mit tennétek az én helyemben? Meg tudjátok bocsátani azt a családnak, ha csak az örökség miatt keresnek? Vagy inkább ti is saját kezetekbe vennétek a sorsotokat?