A ház, amit senki sem akart – amíg szóba nem került az örökség

– Anyu, beszélnünk kell – hallottam a telefonban Anna feszültséggel teli hangját. Már hónapok óta nem keresett, ahogy a bátyja, Gábor sem. A szívem összeszorult, ahogy letettem a fakanalat és leültem a konyhaasztalhoz, ahol annyi vasárnapi ebédet főztem végig egyedül az utóbbi években.

– Miről van szó, kicsim? – kérdeztem halkan, de már előre tudtam, hogy nem egy közös kávézásról lesz szó.

– A házról. Arról a régi házról, amit még nagyapa épített. Hallottuk, hogy most már csak te vagy a tulajdonos. Gáborral gondolkodtunk rajta, hogy… – elakadt a hangja. – Hogy mi lesz vele, ha… ha egyszer már nem leszel.

A levegő megfagyott körülöttem. A ház, amit senki sem akart. Amikor apát eltemettük, mindketten azt mondták, túl sok emlék köt ide, túl nehéz visszajárni. Azóta csak én maradtam itt, a nyikorgó padlóval, a repedezett falakkal és a kertben álló öreg diófával.

– Szóval most fontos lett a ház? – kérdeztem keserűen.

Anna hallgatott. Aztán suttogva mondta: – Anyu, ne haragudj… csak szeretnénk tudni, mire számíthatunk.

Letettem a telefont. A könnyeim végigfolytak az arcomon. Hirtelen minden emlék rám szakadt: ahogy Annát öleltem az első nap az iskolában, ahogy Gábort vigasztaltam, amikor eltört a biciklije. Az évek alatt mindketten eltávolodtak tőlem. Először csak ritkábban jöttek haza, aztán már csak ünnepeken, végül már akkor sem mindig.

A magány lassan bekúszott az életembe. Reggelente csak a rádió szólt nekem, esténként a tévé fénye világította meg az üres szobákat. A szomszéd Marika néha átjött egy kávéra, de ő is inkább a saját unokáiról mesélt.

Most pedig itt voltak újra – legalábbis telefonon –, de nem miattam. Hanem a ház miatt.

Másnap Gábor is felhívott. Ő sem kertelt:
– Anya, beszéljünk nyíltan. Ez a ház sokat érhet mostanában. Ha eladnánk, mindenkinek könnyebb lenne. Neked is jobb lenne egy kisebb lakásban, nem gondolod?

– És ha én nem akarok elköltözni? – kérdeztem csendesen.

– Anya… ne légy önző! – vágta rá ingerülten.

Önző? Én? Évtizedekig mindent értük tettem. Minden fillért félretettem, hogy tanulhassanak, minden ünnepen vártam őket terített asztallal. Most pedig én vagyok az önző, mert ragaszkodom ahhoz az egyetlen dologhoz, ami még összeköt velük – legalábbis azt hittem.

Hetekig nem aludtam rendesen. Minden este azon gondolkodtam: vajon tényleg csak ennyit jelentek nekik? Egy kulcsot egy házhoz? Egy lehetőséget egy nagyobb összeghez?

Egyik este Anna váratlanul beállított. Idegesen toporgott az előszobában.
– Anyu… beszélhetnénk?

Leültünk a nappaliban. Anna idegesen babrálta a gyűrűjét.
– Tudom, hogy haragszol ránk… De nekünk is nehéz most minden. Gáborék válófélben vannak, nekem is gondjaim vannak a munkahelyemen…

– És ezért most rám van szükségetek? Vagy inkább arra, amit majd utánam hagyok?

Anna sírni kezdett.
– Nem akartam ezt… Csak annyira félek mindentől. Olyan jó lenne tudni, hogy legalább ez biztos pont lehet az életünkben…

Megsimogattam a kezét. Éreztem benne azt a kislányt, akit valaha ringattam. De már nem volt ugyanaz.

A következő héten Gábor is eljött. Feszült volt, alig nézett rám.
– Anya… beszéljünk őszintén. Nem akarunk bántani téged. Csak szeretnénk tudni: mire számíthatunk? Nem lehetne valami megállapodást kötni?

Felálltam és az ablakhoz mentem. Néztem az udvart, ahol gyerekkorukban bújócskáztak.
– Tudjátok mit? Írjatok le mindent egy papírra. Mit szeretnétek? És én majd eldöntöm.

Aznap este órákig ültem a sötétben. Hallgattam a ház neszeit: a régi parketta nyikorgását, a szél zúgását az eresz alatt. Eszembe jutott anyám arca is – ő mindig azt mondta: „A család mindennél fontosabb.” De mi van akkor, ha már csak a pénz tart össze minket?

Végül döntöttem: felkerestem egy ügyvédet és végrendeletet írtam. De nem úgy, ahogy ők várták volna. A házat egy alapítványnak ajánlottam fel – olyannak, amelyik magányos időseknek segít otthont találni.

Amikor ezt elmondtam Annának és Gábornak, először döbbenten néztek rám.
– Anyu… ezt nem teheted! Ez a mi örökségünk! – kiáltotta Gábor.

– Az örökségetek én vagyok – feleltem halkan –, vagy legalábbis az voltam. De ha már csak ez számít… akkor inkább segítek azoknak, akiknek tényleg szükségük van rá.

Anna zokogva rohant ki a házból. Gábor dühösen becsapta maga mögött az ajtót.

Most itt ülök egyedül ebben a régi házban. Talán hibáztam – talán túl kemény voltam velük. De úgy érzem: legalább egyszer kiálltam magamért.

Vajon tényleg lehet még újra családunk? Vagy végleg elveszett minden köztünk? Önök mit tennének az én helyemben?