A Hazugság Ára: Egy Szerelmi Kísérlet Végzete

– Miért nem mondtad el, hogy ilyen gazdag vagy? – Viktória hangja remegett a düh és a csalódottság keverékétől. A konyhaasztalnál ültünk, a régi, kopott székeken, amiket még a József körúti bolhapiacról szereztem, hogy hitelesebb legyen a szerepem. Az ablakon túl a tavaszi eső verte az üveget, de bent forrt a levegő.

Nem tudtam ránézni. A tenyerembe temettem az arcomat. – Féltem, hogy csak a pénzem miatt akarsz majd szeretni – suttogtam.

Viktória felnevetett, de abban semmi öröm nem volt. – És így inkább hazudtál nekem hónapokon át? Hogy gondoltad, hogy ebből bármi jó kisülhet?

Egy évvel ezelőtt még azt hittem, minden rendben lesz. Akkoriban regisztráltam a társkeresőre, és már az első beszélgetésünk után tudtam, hogy Viktória más, mint a többiek. Nem kérdezett rá rögtön arra, mivel foglalkozom, nem érdekelte, milyen autóm van vagy hol nyaralok. Azt mondta: „A legjobb dolgok úgyis ingyen vannak.”

A családom mindig is tehetős volt. Apám, Szabó László, egy sikeres ügyvédi iroda tulajdonosa, anyám, Katalin, művészettörténész. Gyerekkoromban sosem kellett semmin aggódnom, de mindig ott motoszkált bennem a félelem: vajon engem szeretnek az emberek vagy azt, amit birtokolok?

Ezért döntöttem úgy, hogy amikor Viktóriával találkozom, nem mondok el mindent. Egy átlagos albérletet béreltem Zuglóban – messze a családi villától Budán –, és egy régi Suzukival jártam. Még a ruháimat is turkálóból vettem.

Az első hónapok csodálatosak voltak. Sétáltunk a Városligetben, olcsó kávékat ittunk kis presszókban, és órákig beszélgettünk mindenről: gyerekkorról, álmokról, félelmekről. Viktória tanár volt egy belvárosi gimnáziumban; szenvedélyesen szerette a munkáját és a diákjait. Néha panaszkodott a fizetésre, de sosem irigyelte mások életét.

Aztán jöttek az apró repedések. Egyik este vacsorát főztem neki – tésztát paradicsomszósszal –, és ő nevetve mondta: „Egyszer majd elviszlek egy igazi étterembe.” Elpirultam. Nem tudtam eldönteni, hogy viccelt vagy tényleg sajnál.

A családom persze semmit sem tudott Viktóriáról. Anyám rendszeresen kérdezgette: „Mikor mutatod már be nekünk azt a lányt?” Apám csak annyit mondott: „Remélem, hozzád illő lesz.”

Egyik hétvégén azonban minden megváltozott. Apám születésnapjára meghívtak minket – végre bemutattam Viktóriát. A villa fényűző volt: kristálycsillárok, antik bútorok, festmények a falakon. Viktória szeme elkerekedett.

– Ez… ez mind a tiéd? – kérdezte halkan.

– A családomé – hebegtem.

Az este kínosan telt. Anyám udvariasan mosolygott, de éreztem rajta az ítélkezést. Apám pedig csak annyit mondott vacsora után: „Remélem, nem csak a pénzed miatt van veled.”

Hazafelé csendben ültünk az autóban. Aztán Viktória megszólalt:

– Miért nem mondtad el? Miért kellett ezt eltitkolni?

– Féltem… – kezdtem volna magyarázni, de ő félbeszakított.

– Tudod mit? Én sosem kérdeztem tőled ilyesmit. Sosem akartam semmit rajtad kívül. De most már nem tudom, ki vagy valójában.

Aznap éjjel alig aludtam. Másnap Viktória nem válaszolt az üzeneteimre. Napokig próbáltam elérni, de hiába.

A családom persze megkönnyebbültnek tűnt. Anyám azt mondta: „Jobb is így. Egy tanár? Ugyan már.” Apám csak vállat vont: „Majd találsz hozzád illőt.”

De én nem tudtam továbblépni. Minden nap eszembe jutottak azok az egyszerű pillanatok: amikor együtt nevettünk a Margitszigeten egy padon ülve; amikor hajnalban sétáltunk haza az esőben; amikor azt hittem, végre valaki önmagamért szeret.

Végül három hónap múlva találkoztunk újra – véletlenül futottunk össze egy könyvesboltban. Ő először csak biccentett, de aztán odalépett hozzám.

– Megbocsátani talán tudok – mondta halkan –, de felejteni nem fogok.

Most itt ülök ugyanabban az albérletben – már csak magam miatt tartom meg –, és azon gondolkodom: vajon tényleg jobb lett volna őszintének lennem az elején? Vagy mindegy lett volna? Lehet-e újrakezdeni ott, ahol minden összetört?

Ti mit gondoltok? Meg lehet bocsátani egy ilyen hazugságot? Vagy örökre elveszítettem azt az embert, aki igazán számított?