A hazugság ára: hogyan lettem csalóból vízvivő – egy magyar élet vallomása

– Maga aztán nem szégyelli magát? – csattant fel az idős asszony hangja, ahogy a konyhaasztalra csapta a tenyerét. – Húszezer forintért eladni egy ilyen vacak szűrőt, amikor a csapból is tiszta víz folyik! Hány embert vert már át, fiam?

Ott álltam a panelház negyedik emeletén, a szűk konyhában, ahol a linóleum már felpöndörödött a sarkokban, és éreztem, hogy ég az arcom. A nevem Szilágyi Gábor, harminchárom éves vagyok, és igen – csaló vagyok. Vagyis voltam. Akkor még azt hittem, hogy csak egy kis ügyeskedés az egész. Hogy mindenki ezt csinálja. Hogy a világ ilyen.

De abban a pillanatban, ahogy Ilonka néni rám nézett azokkal a tiszta, szúrós szemeivel, mintha az anyám állt volna előttem. És én… én csak dadogni tudtam.

– Nézze… én csak…

– Ne magyarázkodjon! – vágott közbe. – Tudja maga, mennyi nyugdíjat kapok? Tizenhat ezret! És abból akarja kicsalni a felét? Miért nem dolgozik rendes munkát? Nincs magának anyja?

Az anyám…

Akkor már hónapok óta nem beszéltünk. Mióta apám meghalt, minden rajtam csattant. A húgom, Kati is csak akkor keresett, ha pénz kellett. Anyám meg… ő csak sírt esténként a telefonba, hogy mi lesz velünk. Én meg nem tudtam mást mondani neki, csak hogy majd lesz valahogy.

De nem lett. Elvesztettem az állásomat a gyárban, aztán jött ez a „lehetőség”. Egy haverom, Laci mondta: „Gábor, figyelj! Ez nem bűn. Csak eladsz valamit, amit amúgy is megvennének máshol drágábban. Mindenki jól jár.”

Hazudott.

Az első hónapban még lelkes voltam. A pénz jött, a számlákat ki tudtam fizetni, anyámnak is adtam belőle. De minden este úgy éreztem magam, mintha egyre mélyebbre süllyednék egy mocsárban.

Ilonka néni lakásában történt valami. Nem tudom pontosan mi – talán az a tea volt az oka, amit főzött nekem. Vagy az a csendes méltóság, ahogy rám nézett.

– Maga is volt gyerek valaha? – kérdezte halkan.

– Persze – feleltem rekedten.

– Akkor tudja, milyen az, amikor az ember bízik valakiben. Én is bíztam magában. Azt hittem, rendes ember.

A könnyeim majdnem kicsordultak.

– Sajnálom… tényleg sajnálom – suttogtam.

Ilonka néni sóhajtott.

– Sajnálhatja is. De attól még nem lesz jobb nekem semmi. Tudja mit? Vigye innen azt a szűrőt! Nem kell nekem semmi magától.

Ott hagytam mindent – a szűrőt, a katalógust, még a kabátomat is majdnem. Az utcán dideregve ültem le egy padra és először éreztem igazán: elveszítettem önmagam.

Hazamentem anyámhoz aznap este. Nem szólt semmit, csak nézett rám sokáig.

– Mi történt veled, Gábor? – kérdezte végül.

– Elrontottam mindent – mondtam ki végre hangosan.

A következő hetekben próbáltam rendbe hozni az életemet. Felhívtam mindenkit, akinek eladtam azt a vacak szűrőt. Volt, aki leordított, volt aki sírt. Volt olyan is – egy özvegyember –, aki csak annyit mondott:

– Fiam… én már mindent elvesztettem ebben az életben. Ez már csak hab volt a tortán.

A húgommal is összevesztem. Ő azt mondta:

– Te mindig csak magadra gondolsz! Anyát is csak akkor látogatod meg, ha bajban vagy! Miért nem tudsz egyszer normális lenni?

Nem tudtam válaszolni neki. Mert igaza volt.

A barátaim eltűntek mellőlem. Laci is lelépett – hallottam róla később, hogy őt is feljelentették csalásért. Egyedül maradtam egy üres albérletben, ahol esténként csak a hűtő zúgása törte meg a csendet.

Egy nap aztán becsöngetett hozzám egy férfi. Magas volt és komor arcú.

– Szilágyi Gábor? – kérdezte.

– Igen…

– A rendőrségtől vagyok. Feljelentés érkezett ön ellen csalás miatt.

Nem ellenkeztem. Elmondtam mindent – még azt is, amit nem kérdeztek. A kihallgató tiszt végül csak ennyit mondott:

– Maga legalább beismeri. De attól még felelős azért, amit tett.

A bíróságon Ilonka néni is ott volt tanúként. Nem nézett rám egyszer sem. Amikor vége lett az egésznek és kijöttem az épületből, odamentem hozzá.

– Bocsánatot akarok kérni…

Felém fordult és halkan azt mondta:

– Nem tőlem kell bocsánatot kérnie, hanem saját magától.

Ez a mondat hónapokig visszhangzott bennem.

Közmunkára ítéltek: árkot ástam a város szélén, szemetet szedtem a Tisza-parton. Az első napokban mindenki lenézett – még azok is, akik ugyanúgy elvesztették már mindenüket ebben az országban.

Egyik reggel egy idős bácsi odajött hozzám:

– Maga az a fiú, aki átverte Ilonka nénit?

Lesütöttem a szemem.

– Igen…

A bácsi bólintott.

– Tudja mit? Legalább dolgozik most becsülettel. Az már valami.

A közmunkások között barátokra leltem: ott volt Zsolti, aki három gyereket nevel egyedül; Marika néni, akinek a fia börtönben ül; és Pisti, aki egyszerűen csak túl sokat ivott egész életében.

Ők nem ítélkeztek felettem. Csak dolgoztunk együtt némán vagy beszélgettünk arról, hogy milyen nehéz ma Magyarországon tisztességesen élni.

Egy este hazafelé menet megláttam Ilonka nénit a bolt előtt cipekedni. Odamentem hozzá szó nélkül és segítettem neki hazavinni a szatyrokat.

– Köszönöm – mondta halkan.

– Sajnálom… tényleg sajnálom – ismételtem újra és újra.

– Tudja mit? Az élet hosszú… Ha mostantól másképp él, talán egyszer maga is megbocsát magának.

Otthon anyám várt rám meleg vacsorával. Leültünk egymás mellé és hosszú idő után először beszélgettünk úgy igazán: félelmekről, hibákról és arról is, hogy lehet-e újrakezdeni harminc felett Magyarországon.

Azóta minden nap próbálok valamit visszaadni abból, amit elvettem: segítek időseknek bevásárolni; önkénteskedek egy hajléktalanszállón; esténként pedig leírom mindazt, amit tanultam ebből az egészből.

Néha még mindig felriadok éjszaka: hallom Ilonka néni hangját vagy látom anyám könnyes szemét. De már nem menekülök önmagam elől.

Talán sosem leszek tökéletes ember – de legalább próbálkozom.

Vajon ti mit tennétek a helyemben? Lehet-e valóban jóvátenni azt, amit egyszer elrontottunk? Vagy vannak sebek, amik örökre megmaradnak?