A horizonton túl: Újrakezdés negyvennyolc évesen

– Anya, miért nem próbálsz meg végre valami újat? – kérdezte Dóri, a lányom, miközben a vasárnapi ebédnél a húslevest kanalazta. A hangjában ott bujkált a türelmetlenség, amitől összeszorult a gyomrom.

Negyvennyolc éves vagyok. Egy kisvárosban élek, ahol mindenki ismer mindenkit, és ahol az élet ritmusa olyan kiszámítható, mint a templom harangja vasárnap délelőtt. A férjem, Gábor, mindig is azt mondta: „A biztonság a legfontosabb.” Én pedig hittem neki. Húsz éve ugyanabban a könyvtárban dolgozom, ugyanazokkal az emberekkel beszélgetek, ugyanazokat a könyveket pakolom vissza a polcra. A gyerekeim már felnőttek, Dóri Budapesten él, Bence Németországban dolgozik. A házunk egyre üresebb lett, de én nem változtattam semmin.

– Mit próbáljak meg? – kérdeztem vissza halkan. – Itt vagyok, főzök, dolgozom, minden rendben van.

Dóri sóhajtott. – De anya, mikor voltál utoljára boldog? Nem csak úgy… tényleg boldog?

Nem tudtam válaszolni. A kérdése ott visszhangzott bennem egész nap. Este, amikor Gábor már aludt, kiültem a teraszra. A kertünk végében álló öreg diófa alatt ültem, és néztem a csillagokat. Vajon tényleg ennyi lenne az élet? Egy végtelen körforgás: munka, főzés, takarítás, néha egy-egy családi ünnep?

Másnap a könyvtárban egy idegen lépett be. Magas volt, őszülő halántékkal és meleg mosollyal. – Jó napot kívánok! – köszönt rám. – Új vagyok a városban, szeretnék beiratkozni.

A neve Szabó András volt. Beszélgetni kezdtünk; kiderült, hogy világutazó, most tért haza hosszú évek után. Mesélt Nepálról, Peruról, arról, hogyan tanult meg újra örülni az apró dolgoknak. Olyan szenvedéllyel beszélt az életről, hogy észre sem vettem, mennyi idő telt el.

Aznap este először éreztem valami furcsát: vágyat. Vágyat arra, hogy én is lássak többet a világból.

A következő hetekben András gyakran jött a könyvtárba. Egyre többet beszélgettünk. Mesélt az utazásairól, én pedig meséltem neki az életemről – arról, hogy mennyire félek változtatni. Egyik délután azt mondta:

– Judit, tudod mi a legrosszabb? Ha úgy telik el az életünk, hogy sosem próbáltunk ki semmit igazán.

Hazamentem, és egész este ezen gondolkodtam. Gábor közben csak a híreket nézte a tévében; már rég nem beszélgettünk igazán.

Egyik este Dóri felhívott.
– Anya, gyere fel hozzám Budapestre! Van egy kiállítás a Nemzeti Galériában – mondta lelkesen.

Először nemet akartam mondani. De aztán András szavai visszhangoztak bennem: „Sosem próbáltunk ki semmit igazán.”

Másnap reggel bejelentettem Gábornak:
– Elmegyek Budapestre Dórihoz hétvégén.

Meglepődött.
– Minek? – kérdezte gyanakvóan.
– Csak szeretnék kicsit kimozdulni – feleltem.

A vonaton ülve izgatott voltam és féltem is. A város zaja, a tömeg, az új arcok mind idegenek voltak. De amikor Dóri átölelt a pályaudvaron, valami megmozdult bennem: mintha újra fiatal lennék.

A kiállítás után beültünk egy kávézóba.
– Anya, látod? Nem olyan félelmetes új dolgokat kipróbálni – mosolygott Dóri.

Hazatérve Gábor rideg volt.
– Mi ütött beléd? – kérdezte ingerülten. – Most már utazgatsz is?
– Csak szeretném jól érezni magam – mondtam halkan.
– Neked ez nem való! – vágta rá.

Aznap este sírtam. Úgy éreztem magam, mint egy gyerek, akit leszidtak valamiért, amitől boldog lett volna. De valami mégis megváltozott bennem: nem akartam visszalépni.

András másnap ismét bejött a könyvtárba.
– Judit, ha egyszer szeretnéd látni a Balatont tavasszal… szólj! – mondta mosolyogva.

Soha nem láttam még tavasszal a Balatont. Mindig csak nyáron mentünk le családostul; akkor is csak főzni és takarítani kellett.

Egy hét múlva összeszedtem minden bátorságomat és igent mondtam Andrásnak. Elmentünk együtt Balatonfüredre. Sétáltunk a parton, beszélgettünk az életről és arról, hogy mennyi mindent lehet még felfedezni negyvennyolc évesen is.

A családom nehezen fogadta el az új énemet. Gábor egyre zárkózottabb lett; Bence azt írta: „Anya, csak vigyázz magadra!” Dóri viszont büszke volt rám.

Azóta eltelt fél év. Már nem félek új dolgokat kipróbálni: jelentkeztem egy festőtanfolyamra, megtanultam úszni és elutaztam Erdélybe is Andrással. Néha még mindig bűntudatom van: vajon önző vagyok? De amikor reggelente belenézek a tükörbe és látom a szememben azt a csillogást, amit húsz éve elvesztettem… tudom, hogy jó úton járok.

Vajon hányan élnek még úgy körülöttem – csendben vágyakozva valami másra? Hányan hiszik el magukról, hogy már késő változtatni? Ti mit gondoltok: tényleg sosem késő újrakezdeni?