A hűség ára – Egy budapesti feleség vallomása

– Hogy lehettél ilyen ostoba, Anna? – suttogtam magamnak, miközben a telefonom képernyőjét bámultam. A kép ott virított a Facebookon: Gábor, az én Gáborom, egy ismeretlen nő karjaiban, mindketten nevetnek, mintha csak ők léteznének a világon. A háttérben egy konferenciaterem, a falon „Poznań Business Summit” felirat. Az arcom égett, a gyomrom összeszorult. A kezem remegett, ahogy újra és újra megnéztem a képet.

Reggel még minden olyan hétköznapi volt. Gábor sietve öltözött, a fehér ingét vasaltam neki, ő pedig közben arról beszélt, mennyire fontos ez a három nap. „Anna, ha sikerül ezt az üzletet megkötni, talán végre elmehetünk nyaralni” – mondta mosolyogva. Megcsókolta a homlokomat, ahogy mindig. „Vigyázz magadra!” – szólt vissza az ajtóból. Akkor még nem tudtam, hogy ez a mondat mennyire más jelentést kap majd estére.

A konyhában ültem, a kávém kihűlt. A telefonom rezgett: Zsuzsi barátnőm írt Messengeren. „Anna, láttad ezt?” – mellékelte is a képet. Nem tudtam mit válaszolni. Csak ültem ott, és próbáltam levegőt venni.

Este felhívtam Gábort. – Szia, minden rendben? – kérdeztem remegő hangon.
– Persze, épp most értünk vissza a hotelbe. Fárasztó nap volt – felelte.
– És… kivel voltál ma este? – próbáltam természetesnek tűnni.
– Csak a kollégákkal vacsoráztunk. Miért kérded? – hangzott a válasz.
– Semmi… csak hiányzol – hazudtam.

Letettem a telefont, és zokogni kezdtem. Aznap éjjel nem aludtam semmit. Az agyam zakatolt: Miért? Ki ez a nő? Mióta tart ez? Én mit rontottam el?

Másnap reggel anyám hívott. – Anna, minden rendben? Olyan furcsa vagy mostanában.
– Semmi baj, csak fáradt vagyok – mondtam gyorsan.
De anyám nem hagyta annyiban. – Ugye nem vesztetek össze Gáborral?
– Nem… vagyis… nem tudom – suttogtam.
– Kislányom, beszéljetek meg mindent! Egy házasságban ez a legfontosabb.

A munkahelyemen is nehezen koncentráltam. A kolléganőm, Erika odasúgta: – Valami baj van otthon? Olyan szomorú vagy.
– Csak rosszul aludtam – vágtam rá.
De Erika nem hagyta annyiban: – Ha beszélni akarsz róla, itt vagyok.

Hazafelé a villamoson bámultam ki az ablakon. Budapest esti fényei elmosódtak a könnyeimtől. Vajon hány nő ül most így egyedül ebben a városban, ugyanilyen fájdalommal?

Este újra felhívtam Gábort.
– Mikor jössz haza? – kérdeztem halkan.
– Holnap este indulok vissza. Nagyon várom már! – mondta lelkesen.
– Gábor… láttam egy képet rólad és egy nőről a Facebookon.
Csend lett a vonalban.
– Anna… ez nem az, aminek látszik. Csak egy kolléganőm volt, közös fotó készült a konferencián.
– De miért ölelted át? Miért nevettetek úgy?
– Anna, kérlek… fáradt vagyok, majd otthon megbeszéljük.
Letette.

Aznap este elővettem az esküvői albumunkat. Néztem a képeket: Gábor mosolya, az első táncunk, anyám könnyei az oltár előtt. Akkor hittem benne, hogy örökké tart majd minden. Most viszont csak üres ígéreteknek tűntek azok a szavak.

Másnap este Gábor hazaért. Feszülten lépett be az ajtón.
– Anna… beszéljünk – kezdte.
– Mit kellene megbeszélnünk? Hogy hazudtál nekem? Hogy más nő karjaiban nevettél?
– Nem történt semmi köztünk! Csak egy pillanat volt! Mindenki fotózkodott…
– De nekem fáj! Nekem ez nagyon fáj! – kiabáltam.
Gábor leült velem szemben.
– Anna… tudom, hogy hibáztam. De szeretlek. Nem akarom elveszíteni ezt az egészet.
– Akkor miért tetted?
– Nem tudom… talán csak elragadott a pillanat. De nem jelent semmit!

Sokáig ültünk némán egymással szemben. A szavak elfogytak. Csak a csend maradt és két összetört ember egy asztal két oldalán.

Azóta is minden nap harcolok magammal: megbocsássak-e vagy sem? Újra tudok-e bízni benne valaha? Vagy örökre ott marad bennem ez a seb?

Ti mit tennétek az én helyemben? Lehet még újrakezdeni ott, ahol egyszer már minden darabokra hullott?