A karácsony, amikor végre nemet mondtam: Egy magyar családi ebéd, ami mindent megváltoztatott

– Marika, ugye te hozod a bejglit is? – csattant fel Ilona néni hangja a konyhából, miközben én már a harmadik tepsi töltött káposztát húztam ki a sütőből. A kezem remegett a fáradtságtól és az idegességtől. A férjem, Gábor, a nappaliban a tévét bámulta, mintha nem is léteznék. A gyerekek veszekedtek a fa alatt, és én éreztem, hogy mindjárt sírva fakadok.

– Igen, Ilona néni, hozom – válaszoltam halkan, de belül ordítani tudtam volna. Hát miért mindig én? Miért természetes, hogy minden rám marad? Hogy mindenki csak várja, hogy kiszolgáljam őket, mintha ez lenne az egyetlen dolgom az életben?

A karácsony nálunk mindig így zajlott. Ilona néni már napokkal előtte kijelölte, ki mit csináljon – vagyis inkább csak nekem adott utasításokat. Gábor sosem szólt bele, csak vállat vont: „Anyám ilyen, tudod.” Én pedig minden évben lenyeltem a könnyeimet és csináltam mindent, ahogy elvárták.

De tavaly valami eltört bennem. Amikor Ilona néni a húsleves fölött megjegyezte: – Marika, a zserbó kicsit száraz lett idén –, éreztem, hogy elönt a forróság. A család némán evett, senki sem állt mellém. Akkor eldöntöttem: idén más lesz.

Az idei karácsony reggelén már korán keltem. A gyomrom görcsben volt. Gábor félálomban motyogott: – Ne izgulj már annyira, anya örülni fog mindennek. – De én tudtam, hogy ez nem igaz. Ilona néni sosem elégedett.

Délelőtt megérkeztek ők is: Ilona néni és apósom, László bácsi. Már az ajtóban éreztem a feszültséget.

– Na, Marika, készen van minden? – kérdezte Ilona néni szinte parancsoló hangon.

– Igen, majdnem – feleltem halkan.

A konyhában aztán elkezdődött a szokásos műsor. Ilona néni mindenbe beleszólt: – A krumpli túl sós lesz így! – „A húslevesbe több zöldség kell!” – „A gyerekek miért nem segítenek?”

Egy ponton már nem bírtam tovább. Letettem a fakanalat és remegő hangon megszólaltam:

– Ilona néni, szeretném, ha idén nem csak én csinálnék mindent. Jó lenne, ha Gábor is segítene, és ha valami nem tetszik, azt most inkább ne mondja el.

Csend lett. Mindenki rám nézett. Gábor zavartan pislogott, Ilona néni arca elvörösödött.

– Hogy beszélsz te velem? – kérdezte döbbenten.

– Úgy érzem, sosem vagyok elég jó magának – mondtam ki végre azt, amit évek óta magamban tartottam. – Mindig csak kritizál, sosem dicsér meg. És én belefáradtam ebbe.

Ilona néni először csak állt némán. László bácsi köhintett egyet:

– Talán igazat mond Marika – jegyezte meg csendesen.

Gábor végre felállt:

– Anya, tényleg túl sok mindent vársz el Marikától. Segíthetnénk mi is.

Ilona néni leült az asztalhoz és halkan megszólalt:

– Én csak azt akartam, hogy minden tökéletes legyen…

– De nekem ez már túl sok – mondtam halkan. – Szeretném végre élvezni a karácsonyt, nem csak kiszolgálni mindenkit.

A gyerekek csendben figyeltek. A feszültség lassan oldódott. Gábor odajött hozzám és átölelt.

Az ebéd végül csendesebb lett, mint máskor. Ilona néni kevesebbet szólt bele mindenbe. László bácsi segített leszedni az asztalt. Gábor mosogatott velem.

Este Ilona néni odajött hozzám:

– Ne haragudj rám, Marika. Nem vettem észre, mennyire nehéz ez neked.

Megöleltük egymást. Könnyek szöktek a szemembe – de most először nem a fáradtságtól vagy a megaláztatástól.

Azóta más lett minden. Nem lettünk tökéletes család, de már nem félek kimondani, amit érzek.

Vajon hány nő él még így Magyarországon? Hányan mernek végre nemet mondani? Ti mit tennétek a helyemben?